Az élet egén bárányfelhők úsznak
Egymáshoz érve vajon mit suttognak
Mesélnek egymásnak hitről, szeretetről
Múló életükről, vágyról, szerelemről
A felhőket ott fent holt emberek lakják
Mi dúl a lelkükben, néha megmutatják
Szegények, gazdagok, nyomorultak voltak
Itt már semmi sem számít, mind együtt vannak
Emlékeznek a rövid, boldog ifjúságra
Életük delén egy boldog családra
Az öregséghez jutva már könnyes a szemük
Sajnos mit sem tudnak tenni ellenük
Arcukon végigpereg, s egy csatornába gyűlnek
Majd aztán a földre zuhogó esőként jönnek
A lelkek egymással néha összevesznek
A felhők egyre sötétebbek lesznek
Végül összecsapnak, dübörgő a hangjuk
Hangos lesz minden, vajon mi a bajuk
Szemük villanása utat tör az égen
Vihar van itt lent és fönt a sötétben
Dübörög, villámlik, a csatornák megnyílnak
Az embernek a földön félelmet okoznak
Elrontott életük zúg, jajong a szélben
Tűnő álmaik suhognak az égen
Az ég csatornái egyszer kiürülnek
A szomorú lelkek egyszer megbékülnek
Elmúlik szemük szikrázása, hangjuk dübörgése
A lelkekben béke lesz újra, egy kevéske időre
A felhők tovatűnnek újra megnyugodva
Süt a nap az égen újra vigyorogva
Az én lelkemben már csak egy könnycsepp maradt
Mindet elsírtam hosszú életem alatt
Ez már nem okoz sem esőt, sem vihart
Csak végtelen nyugalmat, amely örökké tart
Nincs lelkemben villámlás, dübörgés
Szememből a könnyek elfogytak már rég
A tartály kiürült, nincs már utánpótlás
Fala is megrepedt, már nagyon-nagyon rozsdás
Nyugalom, csend, örök békesség
S várom, hogy eljő az örök sötétség.
0 Megjegyzések