Ha rám nézel, mit látsz vajon? Mert én a mindent.
Azt, hogy ilyen ember lehet, eddig el sem hittem.
Szeretem a mosolyodat, azt hogy sosem bántasz,
Hogy sohasem hazudnál, mert ennél többre tartasz.
Szeretem a zavarodat, azt hogy kezed tördeled,
Amennyit én érzek belül: annál többet nem lehet.
Küzdöttem az érzés ellen, de késő, tovább nem tudok,
Elvéreztem e csatában, tovább én nem harcolok.
Tudom, Te is szeretsz engem, bár nem úgy ahogy akarom,
Az, hogy ebbe belefutok: nem az első alkalom.
Kiáltanám, kimondanám: ha lenne rá alkalom,
Hozzád bújnék, karolnálak, de lehanyatlik a karom.
Nem hittem, hogy megtörténhet: másképp látlak Téged,
S nem tudom, hogy bízhatok-e. A szívem sokszor téved.
Jártam fenn a fellegekben és megjártam a poklot,
Amikor rájöttem, hogy szeretlek: minden összeomlott.
De jó volt Téged átölelni, reggel Téged látni,
Úgy éreztem nem akarok sohasem elválni.
Tudom, hogy csak testiség volt, érzelmek kizárva,
De nem tudom már így kezelni, szívem sarkig tárva.
S tudom, hogy Te nem így látod, csak tisztázni akartad,
De azt, hogy többször megtörténjen: Istenem, miért hagytad?
Nem tudok már úgy nézni rád, mielőtt öleltél,
Kiemeltél, ragyogtattál, magasba emeltél.
De itt a vége, nincs tovább, egy édes álom véget ért,
Fel kell most már ébrednem: az álom itt csak ennyit ért.
Egy utolsó éjszakát még, aztán legyen vége már,
Nem tudom hát titkolni már, elérkezett a határ.
S nem fogod majd megérteni, talán picit fájni fog,
De nem súghatom a füledbe: ennél többet akarok.
Így múlik el végül minden, omlik össze végleg,
A legjobb amit tehetek, hogy elkerüllek Téged.
0 Megjegyzések