White Rabbit: Szublimáció

"szinte már magam sem vagyok jelen,
mert nem köt senki máshoz szerelem, "
(Garai Gábor: Csak amit látok...)

Sok ősi vízió csörömpöl itt ma bennem,
Megannyi szörnyü kép, ezernyi vad kudarc.
A lelkiismeret defektjeként nevezzem?
A háború után lerótt porízü sarc.

Veszett tusám után miljó darabra hullok.
Nekem sikert akarni és mozogni kár.
Nyomomban űr s a veszteség vihogva kullog,
Lehullott tagjaim hiánya egyre fáj.

A fagyban porladok cementszegény betonként.
Mily hő adhatja vissza konzisztenciám?
Oly hasztalan kiáltok szótalan Urunkért:
Hűs némasága kínhalált szabott ki rám.

Nagyon rossz érzés ez: mintha folyadékká, vagy
Inkább gőzzé alakulnék át, mely lassan
Láthatatlanná válik. Koncentrációm az
Érzékelési küszöbszint alá esik.

E sorsot rettegem, ez az tehát, mi rám vár.
Minden jövőt a félelem determinál. -
Aztán, kimorzsolódva, mint kalász, talán már
Nyugodni hagy a vérszivó Idő-tatár.

The only way is up - az égbe nyúlt egérút
Talán jeges dimenziókon át vezet.
Sötét helyekre fényt akartam, ám e gyér, rút
Világ ma épp ezért emelt reám kezet.

Sok műszer s gép segít, kutass! Talán ha meglelsz,
Nem oszlik még e nyűtt, sosemvolt minta szét. -
Vagy eltünök, s a számadás ha eljő, szenvedsz,
Mert látod: mily sok kéz csont lett, bár nyúlt feléd.