Weszelovszky Gábor: Tompaság

Tompa harangszó kelti a fákat,
S e tompaság, mint megannyi
Halk zümmögés ringatja elmém,
Nesztelenül dalolva vágyaim
A világok mélyen-kék egén.

A fák lombjának rezdülése
Nyomán szívemre bánat telepszik,
S az árnyak közt lihegve vágtató szél
Kényszeríti tudatom emlékezni rá,
Útra kelek, ha jön a tél.

De addig még soká robog a patak,
Emlékeimben ösvényt taposva,
S mégis oly kevés az idő, ami megadatik,
És a búcsú közelsége megriaszt,
Örömre a bánat nem vigasz.

Szeretni fáj, ésszel nem lehet.
S Bolond, aki szívéből szeret,
De jajj! Boldogság és Bolondság
Akár ételből egyazon falat...