Wéber Zita Jázmin: A halottaknak nincs arca

Gyűlölöm azt a sírkövet,
Melyen annak arca hever,
Régi kopott fényképen,
Ki már megpihent odalenn.

Nem mosolyog, nem sír,
Nem nevet, nem beszél,
Csak a neve, és csak a sír:
Ez maradt. Más nem mesél.

Arctalanul fekszik, nem érez.
A virágot sem ő táplálja,
Nem néz rám, nem kérdez.
Amihez beszélek: ferde fejfája.

A halottaknak nincs arca.
Az csak az élőket illeti.
Emlékekbe, érzésekbe zárva,
A halottakat csak ez élteti.