Rejtőzködő alkatnak látszik Tóth Krisztina, olyan valakinek, aki legszívesebben csak otthon ülne, írna. De amikor jár-kel a világban, olyan pillanatokat csíp el, amelyeket mi esetleg észre se veszünk. Ő viszont a kívülálló szemszögéből, saját magán átszűrve úgy írja meg, hogy éppen ettől válik érdekessé az a pillanat. Mint az idei, Pixel című novelláskötetében.
– Nincs szüksége már memóriatréningre? Mert úgy tudom, verset fejben ír, mostanában viszont kevesebb verset publikál. A legutóbbi verseskötete, a 2009-es Magas labda után pár hónappal megjelent a Hazaviszlek, jó? című tárcakötete, ahogy az idén szintén novelláskötete jött ki.
– A verseket fejben formálgatom, csak akkor írom le, amikor már sokat mondogattam magamban, összeráztam a sorokat. Utána csiszolok még rajta, de a leíráskor nagyjából kész a szöveg. Prózánál is megvannak a fejemben az alapötletek, csomópontok, kezdő mondatok, a strukturális tartóelemek. Fantáziaképem van a helyszínekről, az atmoszféráról. Egyébként a 2009-es két kötet versei és tárcái ugyanabban a három-négy évben születtek, párhuzamosan íródtak.
– Ugyanakkor nemcsak a műfajuk különböző, hanem a hangütésük is. Mást lehet megírni versben és novellában?
– Az ember ilyen is, olyan is, más-más formát használ, amikor a különböző hangjait szólaltatja meg. Amikor a Pixel novelláit írtam, közben is születtek versek. De kétségtelenül kevesebb. Az alapanyag eleve adja, mivé akar formálódni. Mostanában jobban szeretem a kibontott, nagyobb struktúrát igénylő történeteket, és ez nem kedvez a versírásnak, amely másfajta fölvillanás, minden vershez meg kell teremteni a nyelvi világot. Ami most verssé válhatna, beépül lírai elemként a prózába.
– Talán azért kapott rá a prózára, mert megtetszett a mesélés? A versnél nem a történet az érdekes, hanem az, ami a szavak mögött van, prózában viszont kicsit elengedheti magát?
– A mesélés mellett megtetszett az is, hogy a prózánál van olyan szövegvilág, amelybe vissza lehet térni, és ez otthonos érzés. Egy ideje kiegyensúlyozott, stabil keret van az életemben, ez megteremti az állandóságot a munka ritmusához is. Ez pedig jobban rímel a prózaírás ritmusára.
– A Pixel kisprózáit összekötő finom szálakat már a különálló novellák írásakor is szőtte? Vagy utólag kötötte össze ezeket?
– Amikor írni kezdtem a Pixel novelláit, tudtam, hogy nagyobb struktúrában szeretném ezeket látni. A kötet összerakásakor csak vissza kellett kicsit erősebben öltenem a szálakat. Stuttgartban dolgoztam két és fél hónapig ösztöndíjjal, minden nap kocogtam az erdőben, és egy idő után, amikor már nem szúrt az oldalam, fölvettem a ritmust, feloldódtam a futásban, jöttek az ötletek, hirtelen bevillantak kapcsolódási pontok. Egyébként a teljes struktúra a fejemben élt. Egész nyáron egy rajz volt az asztalomon, nézegettem, ki kicsoda, hol lehet „öltögetni”. Nehéz volt elengednem, voltak még ötleteim, miként szőhetném tovább az egészet.
– De közbeszólt a szerkesztői szigor?
– Nem szigornak mondanám, hanem a struktúra iránti vonzalomnak. Fontos, hogy a szövegen belül legyenek helyükön a dolgok, legyen valamiféle rendszer, tudjam, minek mentén húzódnak a fő erővonalak. Ez érzékeny egyensúly prózánál és versnél is.
– Azt mégis szerkesztői szigornak nevezném, hogy tömörre húzza a novelláit, amelyek költőhöz méltóan sűrűek. Lehet, hogy túl sok a locsogás körülöttünk?
– Rémes olvasó vagyok, mert a fordításokban aláhúzogatom a gyanús mondatokat, a drámánál felhördülök, ha olyan szöveget adnak a szereplő szájába, ami mondhatatlan és élettelen, a prózánál meg folyton zsörtölődöm: miért mond ennyit? A férjemet szoktam szórakoztatni a kipécézett szövegrészekkel, szerencsére humorral veszi. Sőt: ő is talál nekem suta mondatokat. Szerintem a kispróza is akkor jó, ha mesél, közben viszont ökonomikus. A szükséges információt megadja, de nem többet. Mert bízik az olvasóban is.
– A kötetei engem egy folyóra emlékeztetnek, erős sodrású, de mederben, kordában tartott folyóra. Ettől a feszültségtől is érdekes számomra minden, amit ír. Lehet erre törekedni írás közben?
– Ha így van, annak nagyon örülök, ez volna a szándékom.
– Mintha egyszerre lenne kívül és belül is.
– Szükségesnek tartom a folyamatos nézőpontváltást, érzelmi eltávolodást, rálátást. Egyszer egészen közel vagyok, máskor meg kívülálló, és szenvtelen elbeszélőként nézem az eseményeket.
– Szenvtelen? Kívülállóként elles apró pillanatokat, de számomra, olvasáskor nem ezek érdekesek, hanem az, ahogyan megírja a látottakat, azt, ami felzaklatja, felháborítja.
– Az érdekel, ami az ellesett pillanatból megjelenik mögöttes történetként. Amikor egy társasutazáson a mögöttem ülő házaspár gyűlölködve beszél, a térbeli elmozdulás nem jelent semmit, mert ők a saját életüket cipelik tovább egy görög szigetre is. Pici mondatok is tükrözik azt, amit magukkal hurcolnak. Ez a fajta gyűjtögetés az érdekes, az, hogy a véletlenül talált anyag mit mozdít meg bennem.
– Ez talán még onnan ered, hogy élt egy ideig Franciaországban, ahol magyarként kívülálló lehetett?
– Már gyerekkoromban is kívülálló voltam, képtelen voltam beolvadni. Párizsban nehéz helyzeteket is megéltem, amikor babysitterként, takarítóként dolgoztam, de végig tudtam, hogy ez ideiglenes dolog. Úgy gondoltam, valójában nem én vagyok az a valaki, viszont milyen hasznos, hogy olyan fizikai közelségbe kerülhetek egy idegen családdal, amire másképp nem lenne módom. A takarításból tartottam fenn magam, de tudtam, hogy nem bánthatnak meg, mert nem én vagyok az a lány, aki ott takarít. Nem gondoltam, hogy álruhás királykisasszony lennék, de azt igen, hogy nem vagyok tökéletesen azonos azzal a szereppel.
– Ez is kettősséget juttat eszembe: talán legszívesebben csak ülne otthon, írna, de közben vannak olyan kötelezettségek, amelyek nem egyeztethetők össze a magányos írással? Okoz ez feszültséget?
– Ha kizökkenek a munkából, nehezen találok vissza egy-két nap után abba a burokba, amelyben előtte, írás közben voltam. Mivel kicsit idegen tőlem a nyilvános jelenlét, ezért el is fáradok tőle. Van olyan kollégám, aki elemében van a pódiumon, én azonban nem vagyok színészalkat, ezért nekem ez sok energiámba kerül. Emiatt kevesebb a fellépések során a visszacsatolás. Pedig néha érdekes hallanom, hogy kinek mit jelent az, amit kitaláltam, miként íródnak rá a személyes történetek.
– Eleinte a megélhetés miatt vállalta a fellépéseket? Úgy is kérdezhetem: miből él a költő, ha magyar?
– A szerzők többsége nem a kiadott könyveiből él, azokból aligha lehetne. Nem a kötet honoráriumából, hanem a járulékos dolgokból élünk, ilyenek a felolvasások, könyvbemutatók, színpadi adaptációk, tárcák, ilyen a tanítás. Szerencsém van, mert semmi olyasmire nem kényszerülök, ami idegen tőlem, azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. A fő csapás az írás, de például a felolvasások is az irodalmi tevékenységhez tartoznak. Az más kérdés, hogy izgulok, azon a rutin nem segít.
– Az ólomüvegezés a megélhetés miatt fontos, vagy felszabadító a kétkezi munka?
– Öt évig dolgoztam a Francia Intézetben, és öt év után úgy gondoltam, hogy nem szabad tartósan olyasmit művelnem, ami gyökeresen ellentétes az alkatommal. Ezt a fiammal sem szabad megtennem, mert akkor fáradt, ingerült anyja lesz. Azért találtam ki az ólomüvegezést, mert töprengtem, mivel tudok pénzt keresni, miközben nem vesz el az életemből, hanem hozzáad. Most is kaptam egy szép, érdekes munkát.
– Fontos az a mozzanat is, hogy le kell küzdenie közben az anyagot?
– A hutától például félek, csak tisztes távolból merem nézni, ahogy a meleg üveggel dolgoznak. Ijesztő, ugyanakkor varázslatosan vonzó is. Az üveg áttetsző, szinte testetlen, miközben kemény, nehezen megdolgozható, veszélyes anyag. Nem hagyja könnyen formálni magát. Az őselemekből benne van a tűz, a víz és a levegő. Fontos tehát számomra ez a mozzanat, hogy leküzdjem az anyagot, igen. Egyébként kell a manuális tevékenység, írás előtt is vacakolok, pakolgatok. Az már a munka része.
– Biztonságot ad az a tudat, hogy tudja: készen lesz határidőre, vagy még ma is társul a felkérésekhez valami termékeny szorongás?
– Szeretek szemlélődni, bóklászni, el tudnék szöszölni, ha nem szorítana a határidő, de azt mindig nagyon komolyan vettem, betartottam. Bár néha visszagondolok: mivel töltöttem azt a mérhetetlen sok időt, amikor még nem született meg a fiam? A gyerek átrajzolja az ember életét. Érdekes, milyen erősen működnek ma is a sztereotípiák, sokan úgy vélik, hogy a költő valami álmodozó, bohém figura, esetleg egzaltált, habókos, megbízhatatlan. Közben, amíg az emberek többsége munkahelyen dolgozik, fix időben, addig az író állandóan, ébren és alva is. Tegnap a férjem ajándék mondattal jött haza, az Akadémián járt Bibó-konferencián, és az előcsarnokba lépve egy tábla fogadta: „Köszöntjük! Tizenöt éves a Magyar Vízihorganyzó Szövetség.” Örkény szelleme küldhette.
Szerző: Eszéki Erzsébet
0 Megjegyzések