Osváth Péter: Eltörött kőszív

Társam nincs, egyedül vagyok
Jönnek, s tovahaladnak gondolatok
Miért mondja, hogy engem szeret?
Mégsem tűri eme két simító kezet
Bújik, de nem úgy vágyakozva
Idegenként kúszik ölelő karomba
Ha van kedve megölelni egyáltalán!
Ridegen fekszik az ágy túloldalán
Odahajolok, ajkát csókolni kívánom
Elfordul, én többé nem csinálom
Undorodsz tőlem? - kérdem
Nem, csak most nincs kedvem

Emlékszem, nem volt oly rég
Azt hitte belőlem sosem elég
Jött hozzám, ugrott nyakamba
Harapott nevetve ajkamba
Sosem hagylak el, csak veled
Szeretlek s leszek az életed
Csodálatos volt mindene
Ő nálam lelt békét, én benne
Vágytunk, akartunk és öleltünk
Szép jövőt is sokat szőttünk
Majd dobogó édes szíve alatt
Egy kicsiny élet megfogant
Akkor nem szabadott lennie
Csak könnyek között mennie
Szívünkbe fájdalom szökött
Kővé vált és legbelül eltörött

Elmúlt időnket most latba veszem
Mennyi volt is nekünk szerelmesen?
Csak szelíd, gondtalan szép napok?
Vagy több annál? Hetek? Hónapok?
Nem emlékszem, nem tudom
Falat bámulva fekszem ágyamon
Egy érzés bennem van még
Karomban voltál nem is oly rég
Emlék a testnek, nem a tudatnak
Lázas álmaim téged kutatnak
Megvagy és erősen tartalak
Kezeid enyémből kicsúsznak
Sírsz miközben messze távolodsz
Illatodat viszed, tovasodródsz
Intek neked, egyben könnyezem
Álomból rémülten nyílik szemem

A valóságban most mi a helyzet?
Lassan múlik e röpke fejezet
Eltakarja jelen a borús múltat
Jövő hoz valami édesen újat
Vágyakat hint gyötört lelkembe
Más kezet tesz remegő kezembe
Elmúlik a fájó üresség is talán
Valamelyik nap hideg hajnalán
S azon a reggelen úgy ébredek
Hogy a világ megint kerek
De most
Lefekszem, ezt a napot már hagyom
Még fáj és mardos nagyon - nagyon.