Mint amikor fáradtan az ember lépcsőre ül.
Nem baj, hogy hideg vagy vizes a kő alatta,
A küzdelmet Ő aznapra már feladta.
Csak ül, és fázik, vár valami újra,
S közben elkeseredett keze haját túrja.
Talán egy veszteség, talán a balsors,
Pedig ő az élettel vállvetve harcolt.
De most már vége a csatának egy időre,
És lassan szükség lesz ismét a múltidőre.
Fázósan bújik a lépcső árnyékába,
És korgó has emlékeztet kiürült tányérjára.
Hová lett az erő a karokból most hirtelen,
És mitől lett a fekete haj már oly színtelen?
Az idő játszik testével, vagy csak elfáradt végleg?
Remegő lábakkal talpra áll-e még egyszer, úgy tényleg?
Vagy ez a lépcső lesz most már otthona,
És elrothad szép lassan a harcban edzett katona?
Mint rágyújt utolsó szál cigarettára, s köhög egyet,
Egy évnél többet neki én már nem sejtek.
Foszlott ruhái a portól kopottak,
Ízületei a kortól ropognak.
Hajlott a háta, a sok súly alatt,
Évek során immár magára maradt.
De egy koszos csövesnek mielőtt nevezed,
Legalább remélem az ebéded befejezed,
És odalépsz elé, megkérdezve, hogy került ide,
Mi volt az, amitől megtört korai hite?
Mert ha az alapján bántod, amit látsz belőle,
Egyet mondok, és biztos lehetsz felőle,
Ostoba dolog, mert nem látod, mit tett vele az élet,
Ha hibáit nem ismered, sorsa Téged is utolérhet.
És csak ül a lépcsőn, miért kelne ismét útra,
Nem akar emlékezni a fájó múltra,
Mikor még neve is volt, és háza is állott,
Ami azóta kőhalommá mállott.
Szava értéke oda lett örökre, s tovább is,
Elásta Őt a hit és a kormány is,
Elpusztult az utolsó tyúkja az éhségtől,
S most az Ő ajka keménylik kékségtől.
Egy harcnak vége lett, a lelkében az este,
És ezzel feladta a háborút a meggyötört teste,
Szíve nem dobbant többet a hamis világnak,
És szemei az úttestnek jó éjt kívántak.
Ülve dőlött a korlátnak hűlő teste,
És most itt él tovább egy versbe festve.
Feladta? Elbukott? Vereséget szenvedett?
Ki tudja, talán ránk már fentről nevet.
Egy áldozat volt a sok közül ismét,
Aki a világban rég ismert hírt vitt szét:
Megszülettem, innentől sorsom tiszta,
Az évek csordája véremet issza.
És eltipor végül az idő és a kor ereje,
Az életnek íze sincs, nemhogy veleje,
De ha adsz hozzá egy kis cukrot és vizet,
Hígabb lesz talán, de többre viszed.
A lépcső mindenkire vár végül, ha az óra jelez,
És egy történetet annak mosolygó alsó foka befejez.
Elkísér egy kalandra, igazán utolsó egyre,
Felkísér Téged a legmagasabb hegyre.
És leül ismét egy srác a lépcső aljára,
Rekedtesen maga sem ismer önnön hangjára.
Elővesz egy dekket, és gyufáért nyúl,
Szeme s arca könnybe borul.
Tudja már, mi vezette ide, hol most pihen,
Hogy a világba egy rég ismert hírt vigyen.
Kortyol egyet, csak úgy tartalékolva gyengén,
És a holdra néz megremegvén...
Ez a kör sosem érhet véget,
Az élet valakit mindig megéget.
Koromtól sötét égen vár a végzet,
Nem több, mint kémiai képlet.
Ami szénből van, az szén is marad,
Ki szelet vet az vihart arat,
Minden más lesz, de ugyanaz kicsit,
Sem hazugság, sem igazság nincs itt.
0 Megjegyzések