Horváth Piroska: Lelki társam

Jöttél, mint egy vándor - porosan és fáradtan,
szótlan ajkad helyett a pillantásod beszélt.
Előttünk az ösvény bozótos volt, járatlan,
elnyűtt ruhád viseltes tetteidről regélt.

Tiszta lett tekintetünk - levetkőzte rongyát,
sut mélyére vetette minden mocskát, szennyét.
Időnk vasfogával haraptuk a rozsdát.
Szelídült vágyunk terít ránk habkönnyű kelmét.

Összefonta sorsunk egy fényes selyemszállal,
megöltötte lelkünknek félig feslett múltját.
Azóta is reppen, fel, mindenségbe szárnyal,
reménnyel kövezi ki jövőnk hosszú útját.

Széttaposott lábbelink sebezte a lábunk,
küzdelmünk véres pora gyötrelmünkre tapadt.
Göröngyös útjainkon egy cipőben jártunk,
porban, sárban elnyűttük - rongyaira szakadt.

Szelídültünk - mézízű csók pihen ajkunkon,
kemény vasálarcunkat messzire vetettük,
Megtisztult mosoly pihen megfáradt arcunkon,
régmúltnak kudarcait karöltve felejtjük.