Nemrég jelent meg Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című regénye, amelynek nemcsak a helyszíne, hanem egyben „főhőse” is egy ház. Törekvés utca 79. Persze, a ház lehet az egykori Románia is, a „kis életek” pedig valójában abszurd sorsok. Mi pedig benyitunk olyan ajtókon, melyek létezéséről a szereplők sem tudnak. A kulcs a Radócon született szerző kezében van, illetve már a miénkben.
– Könnyen ment a kisebb formák után az úgynevezett nagyregény? Azt nyilatkozta, hogy novellák után nagyregényt írni olyan, mint kispályáról átállni a nagypályára. Volt hozzá edzésterve?
– Nem volt, vagyis csak ahogy Móricka elképzeli. Hogy majd suhanni fognak egymás után a megírt lapok. Hát nem. Úgy is volt, hogy hónapokig csak a megírt anyagon szöszmöszöltem, mert nem tudtam előrelépni. Ilyenkor javítod ki a merteket hiszenekre, és azt érzed: megint egy dolgos nap áll mögötted. De le kellett szoknom például arról, hogy a novellista fél oldal után mindent lekerekítene, megoldana vagy éppenséggel elengedne. Mert itt akár a hetvenedik oldalon is kiderülhet valami. Sőt van élet kétszáz fölött is.
– Volt valami tudatalatti nyomás, hogy negyven körül már „nagyregénnyel” kell előállni?
– Igazából nem volt. Életem végéig maradhattam volna novellista is. De a rendszerváltás élménye ezt a műfajt kérte bennem. Erről persze én sem nagyon tudtam, az első évben már azért is összetettem volna a kezem, ha elérem egy nagyobb elbeszélés méretét. Aztán elkezdtek mozogni, lélegezni a szereplők, formálódtak a történeteik, hozták magukkal a titkaikat, és szépen lassan kialakultak a keretek. Ugyanakkor a magyar olvasó olyan, hogy egy idő után Carverből is kipréselné a nagyregényt. Mert egy igazi íróhoz ez passzol. Ez néha jó, főként, ha van hozzá témád, és meg is ért benned az idő, néha meg idegesítő, hiszen fél oldalon is lehet világraszólót domborítani. Olvassuk csak el Cortázar tenyerének vonalait.
– Volt valamilyen képzeletbeli listája arról, hogy milyennek nem szabad lennie az erdélyi történeteket tartalmazó Semmi kis életeknek?
– Nem akartam Erdélyt tündérkertnek feltüntetni, nem akartam furmányos székely ifjakat. Nem akartam szenvedés-, sem üdvtörténetet. De ugyanúgy el akartam kerülni Bodor Ádám fojtott, csillogó világát is, mert az egyedül az övé. És abban bíztam, hogy minél több hangütést kihúzok listámról, annál biztosabban marad majd valami, ami csak az enyém lehet.
– Erős párbeszédeket tud írni, ehhez képest nem írt drámát. Miért?
– Épp mostanság gondolkodtam ezen. Talán félek az azonnali reakcióktól vagy épp azok hiányától. Olvastam valahol, hogy Móricz a páholy mélyén húzta a strigulákat, ha nevetett a közönség. És a pénztárosnő mögül leste, hogy miféle emberek váltanak jegyet a darabjaira. Félek, hogy én is a színészek idegeire mennék. Egyelőre jobb, ha csak én nevetek a szereplőim humorán.
– Napilapos újságíró. Hogy tudta kigazdálkodni a 400 oldalas regényhez az időt?
– Nehezen. Főként, amikor egy-egy kulcsjelenetnél tartottam, és a lendület is megvolt hozzá, de elszólított a napi aktualitás, ami ilyenkor olyan banális tud lenni. S hogy mennyi ki nem mondott, jó értelemben vett irigységet éreztem az interjúalanyaim iránt, akik épp befejezett regényeikről nyilatkoztak... Néha szerettem volna helyet cserélni velük.
– Hogy látja egy fiatal író: mennyire nevezhető megosztottnak az erdélyi magyar irodalom? Ugyanolyan élesen elkülönül a jobb és a baloldal, vagy kevésbé kiélezett a szembenállás?
– Szerencsére én akkor jöttem el, amikor ezek a törésvonalak épp kezdtek megjelenni. Persze mindig is voltak ellentétek, másmilyen volt váradinak vagy kolozsvárinak lenni, másmilyen Orbán Jánosékhoz tartozni vagy Balázs Imre és Demény Péter társaságához. De igazából ennek nincs jelentősége: minél többet dolgozik az ember, annál kevésbé van ideje az irodalmi élettel foglalkozni.
– Mennyire tudta pontosan érzékelni egy gyerek, hogy Romániában valami nagyon nincs rendben? Volt, amit természetesnek gondolt, és fiatal felnőttként jött rá, hogy nagyon nem volt rendben?
– A félelemnek – pedig úgy igazából azt sem mondhatnám, hogy bármikor is féltem volna – teste van. Lágy és fátyolszerű, de teste van. Térfogata. Mert igazából nem lehet tudni, hogy egy tízszer elsütött vicc mikor fordul komolyra. A vonaton diszkréten röhigcsélő ismeretlen egyszer csak előhúzza az igazolványát, s onnan már egy egész más történet kezdődik. Volt olyan barátom, aki ha elkezdtünk mesélni egy Ceausescu-viccet, inkább kiment a konyhából. Amit nem hallasz, azért nem vonhatnak felelősségre.
– A könyvben sok a bonmot-szerű megállapítás. Van hajlama az életbölcsességek kimondására?
– Nekem nincs. A szereplőimnek, narrátoraimnak viszont voltak. Talán abban a hitben ringatták magukat, hogy amíg elbújhatnak egy-egy ilyen bölcselet mögé, addig sem kell a saját igazságaikkal foglalkozniuk. Nem kell rendet rakniuk maguk körül. Elterelhetik a figyelmet. Vagy egy idő után már minden keserűségüket egy ilyen jól hangzó mondatba sűrítették, mert úgy talán már ki lehet tenni a pontot. Meg lehet könnyebbülni. És menekülni a következőbe.
– A könyvben nemigen vannak úgynevezett erdélyi nyelvi ízek, annak ellenére, hogy „mágikus szociografikus” karaktere is van a munkának. Szándékoltan nem akarta ezt felülstilizálni, vagy a radóci nyelv nem olyan „ízes”?
– A radóci nyelvről semmit nem tudok, mert a város Suceava fölött van, közel az orosz határhoz, és színromán vidék. Én egy hetet töltöttem ott, azt is inkubátorban. A szüleimet helyezték ki oda az egyetem elvégzése után, nem titkoltan asszimilációs szándékkal. Ízekről így szó sem lehetett. S mivel harmincéves koromig szinte belaktam a Partiumot és fél Erdélyt, így mindenhonnan hoztam valamit. De erről szól majd különben a második regényem is. Hogy valaki, akinek semmit sem mond a szülőhelye, egy nap felkeresi ezt a képzeletbeli vidéket, ami viszont mégis végig meghatározta az identitását. Hiszen ha úgy vesszük, akár moldvai is lehetnék.
– Volt, aki megírta a szülőfaluját, és ezt rossz néven vette a helyi közösség. Ön hogy érzi: sikerült eltávolítani, saját történetbe oldani a reáliákat?
– Szerintem igen, bár mindig van egy kis félsz az emberben, hogy valaki majd „magára ismer”. És akkor magyarázhatom a regénypoétikai eljárásokat. Igazából a második regény lehet majd kínosabb, mert ott a romángyűlöletről, mint az identitásképzés egyik meghatározó eleméről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről szeretnék írni. És ez nem lesz mindig hízelgő. De most ezt érzem sürgetőnek.
– Egy nagyobb lélegzetű regény után mennyi időt hagy a pihenésre? Elkezdett már egy újabb történetet?
– Még be sem fejeztem az elsőt, amikor egyszer csak megjelent a második alapötlete. Mint egy váratlan vendég. Azóta egyre többször állok szóba a leendő szereplőkkel. Castingolok ugyanis. De még nem akartam belefogni. Ehhez új nyelv kell, s addig ki kell hordani a régit. Elfelejteni mindent, hogy majd újra eszembe jusson. De januárban talán már meglesz a bűvös első mondat.
Szerző: Poós Zoltán
0 Megjegyzések