Van, aki félig és van, aki végig - VALAKI JÖN MAJD - Kritika

Jon Fosse norvég költő, író és drámaíró művei ötvenéves korára negyven nyelven jelentek meg. Akár gyanús is lehetne ez a nagy népszerűség, mégis inkább úgy véljük, sikerének titka az egy-egy markáns állítás leírásához használt matematikai szikárságú szöveg, amely átlátható logikával védi meg magát. A Nyílt Fórum idei utolsó felolvasásán megismerhettük a szerző magyarul megjelent drámakötetének címadó darabját. KRITIKA

 

Csecsemőként, gyermekként jelentős ismétlésszámmal dolgozunk, és ha szerencsénk van,  idővel elsajátítjuk az élethez szükséges képességeket, s közben szépen felépítjük integritásunkat. A gyermekkorunk után ezeket aztán továbbfinomítjuk, illetve erősítjük. Amíg nem vesszük észre, hogy felnőttként bár árnyaltabban, de ugyanezt a vég nélküli ismételgetést és állandó önerősítést éljük (pláne szeretetnek nevezve), addig akár feleslegesnek, netán unalmasnak is tűnhet ez a fajta katatóniába hajló szöveg. Pedig ha jól figyelünk –, amiért a színészek: Petrik Andrea, Kuna Károly és Csémy Balázs, továbbá Faragó Zsuzsa dramaturg, illetve Forgács Péter rendező oly sokat tesznek –, kibontakozik az újra és újra monotóniába forduló szöveg, s drámai erejűvé válik.

Jon Fosse

A Valaki jön majd elhagyatott környék tengerparti házában és akörül játszódik. Egy nő és egy férfi érkezik ide, hogy szerelmüket csak ketten éljék meg a világ háta mögött. A sajátosan bezáródni látszó parabolát jól jellemzi a lelakott ház, amely gyaníthatóan egy itt meghalt ember nyomait őrzi. A Valaki jön majd félbehagyott, egyre fenyegetőbb mondattöredéke pedig elindítja egy végül be nem teljesedő, mégis mindent elborító tragédiának a lehetőségét. A hamarosan megjelenő harmadik (a férfi, akitől a házat vették) pedig megvilágítja a tán nemrég szerelemnek tűnő / induló kapcsolatot. Ebben a megvilágításban már láthatóvá válik – leginkább zenei ismétlések által (milyen érdekes: a zenében nem érezzük unalmasnak a sokat ismételt részleteket, ellenben adott szövegben szembeötlőnek találjuk) –, hogy ennek a viszonynak az alapmotívuma nem a másik ember iránt érzett vágy, hanem sokkal inkább valamilyen tudattalan, ugyanakkor kíméletlen önérvényesítési szándék. A szöveg teremtette helyzet pedig játékosan ad teret annak, hogy ki mivé lesz maga és más által – félig vagy egészen, olyan mindegy, értjük, mire megy ki a játék.

A három színész egy felolvasószínházhoz képest mindenképpen figyelemreméltó intenzitással és kiérlelt szándékkal dolgozott, ami különösen az áttekinthetőségben, a tempóban, a váltásokban, és a szövegmondás pontosságában mutatkozott meg – mindez sejteni engedi a színdarab rugalmasságát, variabilitását.

 

Szerző:
Proics Lilla