Németh László (1901-1975)

Nagybányán született, 1901. április 18-án.

Apja Németh József, anyja Gaál Vilma, tisztviselő család gyermeke.

1904-ben Szolnokra, 1905-ben Budapestre költöztek. Németh László szemléletére mélyen hatott a „választott szülőföld”, apjának szilasbalhási (mezőszilasi) parasztbirtokos rokonsága.

Középiskolai tanulmányait a Bulyovszky utcai Kemény Zsigmond, az utolsó két osztályt a budai Toldy Ferenc Főreáliskolában végezte. A Tanácsköztársaság idején iskolabizalmi, a május elsejei ünnepség szónoka, ezért fegyelmi elé állították.

1919-ben, érettségi után magyar-francia szakos bölcsész volt, 1920 tavaszán azonban átiratkozott az orvoskarra. 1925-ben elvégezte az egyetemet, a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa lett.

Házasságot kötött Démusz Ellával.

A Nyugat karácsonyi számában megjelent pályadíjnyertes novellája, a Horváthné meghal. Fogorvosi rendelőt nyitott.

1926-ban megjelent első tanulmánya a Protestáns Szemlében (Móricz Zsigmond). 1927-ben a Napkelet munkatársa. 1928-ban meghatározó szellemi élménye olasz- és franciaországi útja. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye (Emberi színjáték). Babits barátságába fogadta, a Nyugat vezérkritikusa lett.

1930-ban Baumgarten-díjat kapott; díját azonban - Hatvany Lajos támadása miatt - visszaadta. 1931-ben kiegészítő érettségit tett görögből, rövid ideig görög szakos bölcsészhallgató volt. Iskolaorvossá nevezték ki.

1931. november 29-én közreműködött a népi írók debreceni estjén. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal; szeptember 26-án kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1933-ban Nagy Károly (Debrecen) kiadta első tanulmánykötetét (Ortega és Pirandello).

1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ; a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, a Magyarország cikkírója lett. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához; a Sziget című folyóirat és a Magyarságtudomány munkatársa. Keresztury Dezsővel, Boldizsár Ivánnal és Szabó Zoltánnal romániai tanulmányúton vett részt.

1938. március 30-án a Nemzeti kamaraszínházában volt első színházi bemutatója (Villámfénynél).

1939-ben megjelent a Kisebbségben.

A háborús években a Kelet Népének, Zilahy Hídjának és a Magyar Csillagnak a munkatársa. 1940-ben Törökvész utcai villáját felajánlotta a magyar írók népfőiskolája számára. Tanulmányait A minőség forradalma címmel gyűjtötte kötetbe.

1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult, nyárra a debreceni Bocskai-kertbe költözött. Augusztus 25-én a szárszói konferencia egyik előadója volt.

A főváros ostromát családjával Illyés Gyuláék rózsadombi házának és a Sarolta-intézetnek a pincéjében vészelte át. 1945 márciusában Püski Sándor hívására Békésre költöztek. Ősztől 1948 decemberéig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor református főgimnázium óraadó tanára. A Nemzeti Parasztpárt számára elkészítette A tanügy rendezése című füzetét. Illyéssel a Népi Művelődési Intézet szellemi irányítója, a Válasz munkatársa.

1947-ben megjelent Iszony című regénye, 1948-ban pedig első műfordítása, Thornton Wilder Caesarja. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1951-ben Tolsztoj Anna Kareninájának fordításáért József Attila-díjjal tüntették ki. 1954-ben súlyosan megbetegedett; betegségéről vezetett naplóját, önmegfigyeléseit adta ki Levelek a hipertóniáról címmel. Galilei című drámáját 1956. október 20-án mutatta be a Katona József Színház. November 2-án a szocializmus valódi értékeinek átmentésére figyelmeztetett (Emelkedő nemzet). 1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. 1959-ben látogatást tett a Szovjetunióban; élményeiből írta Utazás című drámáját.

Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Szaporodtak a munkásságát elismerő gesztusok; 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és „A megbecsülés jele” elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását. 1970-ben Hódmezővásárhelyen és Szegeden rendezték meg utolsó drámájának, Az írás ördögének bemutatóját.

Agyvérzés vetett véget pályájának. Budapesten halt meg 1975. március 3-án.

Életműve négy alapforma: tanulmány, regény, dráma és önéletírás rendszere. Értekező prózájának három műfaja és korszaka: a kritika, az esszé és a tanulmány. Mint kritikus „a véleményalkotás művészetét” elfogulatlan értékszemlélettel, az impresszionisztikus és filozofikus módszerek egybekapcsolásával, a műalkotás lélektani gyökereinek és esztétikai jegyeinek együttes kutatásával gyakorolta (Készülődés, 1941).

Az esszéíró a tárgykört az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjesztette. Belső dialógusokban az objektivitás igényét a feladatvállalás erkölcsi elszántságával és a szellem játékos működésével kötötte össze: Ady személyességét és Babits tárgyiasságát vonta szintézisbe (A minőség forradalma, 1940). A tanulmányszerző ereje a kettős megközelítés: a strukturális és történeti elemzés egymásra vetítése. Eleinte inkább a portré, 1945 után a tudománytörténet vonzotta (Berzsenyi 1938; Szekfű Gyula 1940; Széchenyi 1942; Sajkódi esték 1961).

Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával keresztezte. Fő problémájuk az emberidegenség és szolgálaterkölcs ütközése és feloldási kísérlete. Az egyik változat az „üdvtörténet” a fejlődésregény foglalatában, középpontban a „szent”, a „hős” alakjával (Emberi színjáték 1944; Utolsó kísérlet 1969; Égető Eszter 1956). A másik típus a „lélekmonódia”, mely a világbó1 kiszigetelődő ember, a „szörnyeteg” belső állapotrajzára, szoborszerű jellemére összpontosít (Gyász 1935; Iszony 1947). Az Irgalomban 1965 e két irány egybefonódik. Műfaji tekintetben mindegyik a társadalmi, lélektani, mitológiai és lírai regény határesete.

A dráma Németh László számára kelepcehelyzetekben a katarzis esélye, a válság öntisztulása. A „tragédia halálának” századában az ember méltóságát a küzdelem heroizmusának ábrázolásával perli vissza. Követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Színpadi alkotásait a sorsvállaló ideaember középpontba állítása, a nemzeti és általános emberi problémák iránti érzékenység és az eszmékből fejlődő szenvedély magas hőfoka jellemzi. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi „jó érzések hínárjában” vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi (Villámfénynél 1936; Papucshős 1934; Mathiász-panzió 1940-45; Szörnyeteg 1953; Nagy család 1962-64). Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével, s a „bukva győző hős” sorsában egyszerre ábrázolja az eszme diadalát és hordozójának megtöretését (VII. Gergely 1939; Széchenyi 1946; Galilei 1953; Az áruló 1954; A két Bolyai 1961; Gandhi halála 1963).

Az önéletírás az alkotói számvetés műfaja, amely korszakváltás idején virágzik. Németh László a két világirodalom irányát egyezteti: az ágostoni-rousseau-i vallomásosságot és a goethei önszemlélet elemző tárgyilagosságát (Ember és szerep 1934; Magam helyett 1943).

„Az Iszonyt (1942-47) Móricz Zsigmond parancsára kezdtem el; azzal fenyegetett, hogy beszünteti a Kelet Népét. A derekán meghalt. Ez volt az egyetlen munkám, melynek befejezésére műértő barátok biztattak. Öt évig vártam vele. A családomnak kellett eladnia, megszorultságukban, a hátam mögött.” Németh László több kötetnyi anyagban vall életéről; sok műhelytanulmányban, naplóban, jegyzetben foglalkozik írói módszereivel, alkotásai születésével és problematikájával: gondolataira, elemzéseire támaszkodhatunk művei értelmezésekor.

Kárász Nelli tudatregénye „egy mozdulatból bomlott ki ... Két házastárs ült egymás mellett ... s az egyik kényelmesen, elégedetten babrált a másikon, a nemesebbiken. Ebből a pillanatnyi iszonyból, az elképzeléséből nőtt ki az Iszony. Az, hogy hősnőm körül az egész világ egy hangulatát idézzem föl, ahogy a görögség Artemisz körül, már csak írás közben jutott nem az eszembe, az érzékeimbe. Hogy Artemisz szét is tépett valakit, akkor rémlett föl, amikor a magam Akteonját már széttépettem ... s még így is azt éreztem, hogy kicsit több dereng át a görög meséből, mint ami kellene ... Az ember regénye meséjét tudja, de mítoszát írás közben kell kapnia - tudomást azonban még akkor sem szabad vennie róla.” A sokdimenziós műben egybeolvadnak a különféle rétegek, a társadalmi, a lélektani és a mitológiai sík; a pszichológiai analízis összeszövődik a korrajzzal, a miliőábrázolás éppoly hiteles, mint az emberi bensőé - az író intellektusa a problémák természetében, sokrétűségében is megmutatkozik. S a regény, a maga görögös normáján túl - „A legnagyobbat, nőalakjaimat, Szophoklésztől, s tán Olümpia szobraitól kaptam” (Negyven év) -, „hazai talajba ágyazottsága” mellett, egyetemes problematikát is hordoz.

Az író alapvető célkitűzése egy tudat kialakítása: „amit én egy regényben elő próbálok állítani, az az olvasóval megéletett tudat, amelyben éppúgy ott van mindennek a helye, mint az ő tudatában. Ezért van a főhősnek nálam nagyobb jelentősége, mint más regényíróknál, ezért kelti több regényem is, távolodóban, egyetlen alak, egy szobor benyomását. Mert mi más az igazi szobor is, ha nem egy tudat vonalakra, anatómiáira lefordítva”. Ahhoz, hogy az író megvizsgálhassa, „milyen tudat felel meg a mai Dianáknak”, a regényformát „kell választania” - így születik meg az Iszony. („Engem a regényírásban az vonz, s innen regényeim viszonylagos unalma, hogy ezt az építkezést semmiféle irodalmi műfajban, tudományos munkában sem lehet olyan nagyszerűen követni, mint a regényírásban.”) Egyetlen nőalakra irányultan e műve is „monódia” - az író rendkívüli érzékenységgel, orvosi precizitással elemzi a sajátos női érzésvilágot és lélekállapotot. („A regény apró vonásokból növeszt ki emberfeletti vonásokat, ezért alkalmas hősének a nő”, N.L.-interjú.)

A - kompozíciós értelemben - „monumentálisra nőtt novellára” is emlékeztető lélekteremtő regény „burkolt tragédia”. Egyrészt, mert az író felfogása szerint az ember a tragédia léthelyzetében van „zsákutcában, körülfogottan, és vívódnia kell”, másrészt e művének tudatos formaépítő törekvése is a tragédia-műfajhoz való közelítés: megvan a katarzissal záruló három felvonás. (A három fejezet: Az esküvőig; A házasság története; A történet vége.)

Az Iszony fegyelmezett formájú, zárt szerkezetű alkotás: a huszárpusztai magány csendjéből Nelli a cenci erdők csendjébe, a „megnyert nyugalom”, a megtalált részvét gyógyító állapotába tér vissza. („A magányos kószálások a kutyákkal, s ez a csendes egymás melletti munka: ez volt az én titkom; amit az életben kerestem, amiben boldog voltam”.)

Kárász Nelli és Takaró Sanyi házasságtörténete a mű lélekelemző, biológiai-pszichológiai síkja. Sanyi rosszul választ - kapcsolatuk nem romlott meg: ismeretségük (első pusztai találkozásuktól kezdve) eleve diszharmonikus, feszültségteli; végig meghatározza Nelli szembenállása, ellenkezése. („...én is meg tudtam volna szeretni őt, csak ne akart volna az uram lenni. Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. ... Ha ő nem belém, hanem Terusba vagy másvalakibe szeret bele: később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai ... megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel. Ha mint bizalmasának, nekem gyónja meg azokat az érzéseket, amelyeket egy más pusztán lakó Nellike iránt érez, tán én is azt gondolom: nem is járt olyan rosszul az a Nellike ezzel a Sanyival. Így azonban, hogy Sanyi énrám emelt igényt, nekem kellett a testemet-lelkemet egy életre összekevernem vele: még a jó óráinkban is ott éreztem valami sötétet, szívszorítót...”)

A Takaró-fiúk (nevezetessé vált) krumplispalacsintás újévköszöntő látogatása után összesen kétszer találkoznak személyesen (közben Sanyi csak a leveleit küldözgeti Óvárról), de Nelli ellenérzései erősödnek, mert szülei és barátnője, Terus, „alattomosan segédkeznek” a fiúnak összeboronálásukban. Amikor már egyértelműen tiltakozna, édesapja halála döntési helyzetbe kényszeríti: „kétféle rémület közt” választva - „mi lesz belőlem Sanyi nélkül .... mi lesz belőlem vele” - nem tudja irányítani az eseményeket; „betört lóként” veszi tudomásul házasságuk „hallgatag megállapodását”. („Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. ... Édesapa halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantott.”) Az esküvő (és a teljes kiszolgáltatottságát tudatosító pesti nászút) után minden esemény konfliktusaikat szaporítja: egymást követik a viták, az összecsapások - védekezik, majd vadul támad is -; keresi az álmegoldásokat, pótcselekvéseket, húzza az időt: gondoskodó anya lesz hirtelen, beleveti magát a munkába, a vendégeskedésbe - „Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem” -, majd Cencre menekül; végül, Sanyi eladósodása után, néhány kosztossal (a „kifőzdével-panzióval”) foglalatoskodik. De „a rossz házasság - gyalázatossá is tesz”: az egyre erősebb testi-lelki undort csak az irtózat, a düh, a gyűlölet „árnyalja”, sőt, utolsó cseppként, a szégyen is: „Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. ... Valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket”; „..egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáét is. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt”. („Amit akkor mondtam, hogy aki nem szeret, nem is lehet féltékeny: nem egészen igaz ... ó, a féreg, még ezen is osztoznom kell ... ha már hozzá vagyok kötve, hallgatnom kellett éjjel a szuszogását, tudnom kellett az utait is. A szégyenemet, a poklomat nyomoztam benne. Végigvilágítottam arctól arcig a múltat: ki lehetett az első. Az a lány, akit kidobtam? Vagy már előbbre: Zsófi is?”). Megszűnik minden más érzésfajtája az elhatalmasodó irtózáson kívül - de csak a beteg Sanyi gyengesége teszi lehetővé a végkifejletet. („A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábammal is rúgtam őt magamtól. ... Egyszerre csak azt éreztem, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás... Sanyi nem játszott. ... Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában.”) Az egész folyamat, minden elemével, az eleve meglevő iszony erősödése, elhatalmasodása, komplexussá növekedése; de az iszonyfolyamat maga is viszonyfogalom - kizárólag Nelli és Sanyi kapcsolatának terméke. („A regény minden mondata egymáshoz való viszonyukról szól”, Regényírás közben.)

Kárász Nelli büszke, öntörvényű, „magának való”, önmagába zárt egyéniség. A puszta, a magány, a csend a lételeme - „Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok” -; megőrizné tisztaságát, értékeit: végzetes pechje, hogy pont ő kellett Sanyinak. (Ugyanez fordítva is igaz: „Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal.”) Idegenkedése (férjére hasonlító) gyerekétől és a magára kényszerített falusi társasági élet csak tovább deformálja bezártságában. („Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik.”) Csak az adott relációban idegen; bizonyos távolságon túl békésen megfér az emberekkel; nem eleve képtelen a kapcsolatteremtésre: fel is merül benne a választás lehetősége (először Ernő, a tolnai „kis újdonsült tanító” személyében, majd sógorán, Imrén gondolkodva). A békés egymásmelletiségben, a („kurrogás” helyett) általa vágyott „páros magányban” képes lehetne a házasságra. (Beismeri azt is, hogy ami házasságában számára iszonyatos, az másnál „nyeremény” is lehet...)

Tiltakozik szegénységük takargatása és mindenféle alakoskodás, konvenció, ráerőszakolás ellen; leginkább azért támad, hogy leplezze tehetetlen kiszolgáltatottságát. Mivel Sanyi nem képes elfogadni az ő normáit, értékrendjét, egyre inkább Nelli süllyed a közönségességhez kitöréseivel („nem tudtam megállni”, „engem vitt a fúriám”; „fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok”, „pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok”). Cselekvési szabadságában korlátozzák a társadalom és családja helyzetének adott viszonyai (szegénységük, pusztaiságuk és egyáltalán: női mivolta), és saját biológiai, pszichikai adottságai. („Az én büntetésem - természetem idegensége - előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek.”) A falu szemében bűne: mássága - alkata, „dámvadsága”, magányvágya. („Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. ... Az apám magányos sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”)

Nelli viszolygásában fontos szerepet kap antropológiai eltérésük is: saját szoborszerűségével szemben részletezve leírja a „húsember” Sanyi tömzsi, szőrös hátú kezét, pamatos hátát, diónyi, barna lében forgó szemét - ugyanakkor, Terus szerint, Sanyi „a legcsinosabb fiú a faluban, gyönyörű, barna szeme van ... a rektorné ... is azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni” -; ehhez társul „brácsázása”, „búgó hangja”, „kacsmargása”, és egész jelleme: kérkedő, kitárulkozó szájhős-volta, ízléstelensége. („... hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból. A büszkesége is az volt, hogy az emberek a postán, az apja sírjánál, duhaj csárdásában magukra ismertek.”) Összeférhetetlenségük tehát teljes: alkati, lelki, intellektuális és szexuális. (Viszont Sanyi értékeli Nelliben a másságot, meglátja értékeit; azért választja, mert „áhítatot ébreszt” benne, megpróbál megváltozni miatta...)

A középponti hős énregény formájú vallomása, önelemző monológja: retrospekció (nyitó mondata: „Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk.”) Németh László kihasználja az első személy hatáslehetőségeit: Nelli egyszerre átélő és önmagát távolból figyelő-megítélő énjének kettősségét. Visszapillantása életének bő négy évnyi szakaszára maga a történetmondás, s közben analizálja is saját lelkét; „szubjektív igazságának objektív előadójaként” képes arra, hogy tárgyilagosan, önkontrollal élje újra az eseményeket - „Az én emlékeim, ahogy sötétben fölgomolyognak: pontosak. A megszépítő távolság nem az időben van. És nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól” -; világosan elkülöníthetőek (az iszony elhatalmasodásával szaporodó) torzító kijelentései („az anyja is csak azért halt meg”...). Az időtávlatban, a tudatos visszanézésben a múlt képeit Nelli szelektálja ugyan, egyes képeket kiemel; de mindez fegyelmezetten, kronologikus rendbe zártan történik, bár előfordulnak előre- és hátrautalások („Később is sokszor voltam így vele...”). A hősnő értékel, kommentál - az író csak ábrázol (de néhány kijelentés Nellinek nem, csak Németh Lászlónak tulajdonítható).

Az epilógusban Nelli megmagyarázza, értelmezi a vele történteket, és kifejti életfilozófiáját. Úgy nyeri vissza szabadságát, hogy - Jókúti doktor eltávolítása után - („született ápolóként”) az emberekért való szolgálatot vállalja (édesanyjáért, Teréz néniért; Zsuzsikáért, az „egy darab rá bízott, szegény emberiségért”; a kórházi betegekért). Magányában részvétteli, irgalmas és elnéző - ebből az alkatához már illő életformából tekinti át házassága történetét -; mindez igazolja, hogy csak akkor válik szörnyeteggé, ha nem élhet saját elképzelései, mércéi szerint. („Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.”) Házasságkötésével elvesztett szabadságát - „Én szabadon akarok lélegezni, vagy elpusztulok” - Sanyi halála után visszanyeri. („Én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt”; utal Raszkolnyikov gyilkosságára, és megfogalmazza nemcsak a két tett, hanem a két alkat közti különbséget is: „Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg.”)

Nelli visszaszerzi magányát, Diana legyőzi Akteont: ez Németh László „optimista, de tragikumra hajló” gondolkodása. Az író szerint a befejezés - az elidegenedés tragikumát feloldó életfilozófia - a kiút megtalálása. („Elismerem, hogy regényeimből inkább a tragikum hallatszik, mint az optimizmus”, de a tragikum nem pesszimizmus. „Mert a tragikum nem azt mondja: 'úgyis elbukom', hanem azt mondja: 'ha el is kell buknom'. A tragikus ember hisz végül a világban is, amely idedobta és harcra kényszerítette.”)

Nelli és Sanyi jelleme túlmutat egyedi önmagán, sorsképek; két, minden tekintetben a lehető legjobban eltérő embertípus modelljei. („Nem mondhatom azt: a te hőseid nemcsak pusztai kisasszony s falusi gavallér, hanem az élet, sőt a világ két arculata. A döntő az, hogy azoknak elfogadhatók-e. Azaz a történet mögé itt is berajzolhatom mindazt, ami van, s nem történik, viszont minden művészetnek, a regénynek is szabad az egészre törnie”, N.L.) A két típus örök szembenállása a növényi és a ragadozó természet, a tartózkodás és a mohóság, az intellektus és túlzott ösztönélet, a határozott jellem és az önmagának is hazudozó, pózoló, társasági üresség, az egyéniség és átlagember - Németh László értelmezésében: a minőség és a minőség-nélküliség - harca. („A nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal elegyedni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás”, N.L.)

„Amikor az Iszonyhoz hozzákezdtem, eszem ágában sem volt, hogy Diana és Akteon történetét írjam meg” (N.L.), de a regény megfeleltethető a konkrét mítosznak. (Sok a metaforikus utalás: a kutyák - Nelli vizslája és komondora -, az erdők; szűziessége és szoborszerűsége.) Az egyedi és a mítosztörténet összefonódása is mutatja a regény időtlen, örök emberi voltát. (Sőtér István a lényegében mitológiai ősre visszatekintő, örök és változtathatatlan helyzeteket tükröző „zárt regény” vonulatba helyezi az Iszonyt, a Don Quijote és Thomas Mann Józsefje mellé.)

„Minden jó regényből kiolvasztható egy társadalomkép, de bajos társadalmi tételeket regényben illusztrálni” (N.L.). Viszont a hiteles jellemtörténethez az írónak „akaratlanul is meg kell szőnie a társadalmat. A társadalomnak ez az önkéntelen szőttese, éppen mert pillanatnyi ítéletekből, szinte reflexekből alakul, sokkal hitelesebb, a szociológus számára is sokkal értékesebb, mintha előre tudom s erőszakolom ... Ahol szinte belebódultam egy lélek, egy sors követésébe, sokkal jobb szociológus voltam, mint ahol tudatosan szociologizáltam.” (N.L.) Az Iszonyban a külvilág is Nelli tudatából rajzolt, de belső monológjának társadalomképe pontos. (A környezet, a világ elsősorban azért és annyiban érdekes, amennyiben befolyásolja a hős alakját és sorsát; az események, alakok mind a főhőshöz viszonyulnak, az ő szemléletében jelennek meg.) Így a regény célja nem a társadalom kritikája, leleplezése - nem a témája, hanem háttere az ábrázolt világ. Reális a két háború közti vidéki társadalom, a lecsúszott dzsentrik és a gazdag parasztok 1920-as évekbeli világának megjelenítése - „Nem tökélhetem el, hogy realista leszek; annak kell bizonyulnom abban a mondatról mondatra folyó választásban, ami a mű”; „a valóság-érzék nem program, hanem képesség” (Regényírás közben) -; a gazdasági válság hatásai tükröződnek - a kb. 4-5 évnyi időtartamot felölelő emlékezésben - a dunántúli Huszárpusztán, Fáncson és Cencen. (A Fehérváron csak kereskedelmi tanfolyamot végzett Nelli pl. nem talál magának munkát.)

Nelli és Sanyi összekerülése társadalmilag is nehezen egyeztethető: adott egyrészt az elszegényedett nemesi család, a Kárász-Otrubai família (bár a grófi jószágigazgatásból a pusztai bérletbe csúsztak, de ízlésükben, szokásaikban még őriznek valamit - édesapjának „benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr”), másrészt a gazdag, urizáló parasztcsalád, akiknél „mindenütt zsírosat, tömöttet fogott a szem” - az ő (főiskolát végzett) fiuk már valóban kiemelkedhet (a másik fiú, az építésszé lett Imre Pestre nősül, vissza sem tér a faluba). A Kárász- büszkeség (Nelli és apja szótlan zártsága) látszólag lélektani-alkati jellemtulajdonság, magyarázatát azonban a puszta, mint életforma és társadalmi helyzet adja. (Édesapja az egyetlen ember, akit Nelli elfogad és szeret - mindenki mással szemben felmerülnek (legalább) ellenérzései...) Pontosan jellemzett a „vallásosságba burkolózó” „tejes, imádkozó kislányanya”, aki református vejével az elmaradt reverzálison vitatkozik; különösen képszerűek nővéreivel, „három párkaként”. Sanyi szüleiben Nelli végül felfedezi a rokonvonás-lehetőségeket is, de anyósával csak annak halálos ágyánál békül ki... A többiek leginkább a főhősök kontrasztjai vagy analógiái: a Sanyival együtt „kutyálkodó” hajdani katonatársban, Bodolaiban férje „tanítómesterét” látja Nelli (akinek Sanyi „csak rossz utánzata”); a körülötte sündörgő fáncsi férfitársadalom jellegzetes, hiteles figurája a dohányszagú Slenkai doktor; a sváb állatorvos, Dányi; Molnár, az ángyádi takarék elnöke, valamint Kardos főjegyző és az „adóügyis” Lajoska. (Jókúti, a bizonytalan előéletű nőgyógyász, aki vállalja Nelliért a börtön kockázatát is, csak egy újabb lehetőség lenne, hogy valaki megint „rávasalja magát”.) A házasságra vágyó nők is (Terus, Piri tanítókisasszony), a feleségek is kiszolgáltatottak; Marcsa (Dányiné) féltékeny és kétszínű, a (rokonszenvesebb) „finom, koraősz” Katinka (Slenkainé) tanácsokat is oszt: „Sanyi egyszerű, naiv ember; néha egy kicsit szószátyár; de még mindig derekabb, mint a mi férjeink közül akármelyik. Meg kell becsülnöd őt. Ne azt nézd: mit okoz; azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem ismered az asszonyok megaláztatását.”

Minden részlet célratörően komponált, egyetlen mozzanat sem hagyható ki: még a másodlagosnak tűnő események is fontossá válnak a műegészben (l. Bodolaiék és Imréék látogatása), és a tárgyak - fréz szalonbútor, sárga cipő - is funkcionális szerepűek. Az ünnepekhez és a mezőgazdasági munkákhoz kapcsolódnak a legfontosabb események (újév, virágvasárnap, húsvét, pünkösd, karácsonyok, Sándor-nap; az esküvőt „még a nyári munkák előtt” kell megtartani stb.) Ismétlődő motívumként kulcsfontosságúak a halálesetek Nelli életében: édesapjáé kényszeríti a házasságba; Sanyi apjának halála után költöznek be a faluba - „A falu, az az ő eleme. Meglátszott a sírnál, ahogy együtt bőgtek és rázkódtak. Az egész egy zsíros, hazug kocsonya. S én lemenjek közébük? Innen, a váramból, a Takaróné portájára, a Sanyi világába...” -; Béla bácsi halála az Otrubai lányok összeköltözését eredményezi, Szeréna nénié meg azt, hogy Nelli postáskisasszony sem lehet; anyósa haldoklásának hírére hajlandó visszatérni Cencről - végül Sanyi halála hozza számára a megszabadulást.

Az elbeszélés ritmusa az elszabaduló érzelmek-indulatok egyre gyorsuló ütemét követi. Németh László képekben gondolkodik. (Maga is ír műveinek filmszerűségéről: „Ha volnának a régi kínai dráma mintájára húsz-harminc órán át tartó filmek is, regényeim ahhoz kész forgatókönyvet szolgáltatnának.”) A sok trópussal tömörít: különösen gyakran metaforikus kifejezésmóddal - „édesanya ijedt jérceként fordult meg ennek a hangnak ragadozó árnyéka alatt”; „Sanyi csak a sötéttel jött meg, jól elrendezett karácsonnyal a szemében”, „a dobozból kicsapó fagy nem csalt meg”, „Sanyit én olyan gépezetnek tartottam, melynek minden íze énrám van fölhúzva” - és mellékmondatok szintagmákba sűrítésével (sunyító ösztön, kezemre sírt csókok, krémesbaba-feleség), de a hatásos, kifejező képek tökéletesen beleolvadnak az élőbeszédbe. („A realista író nem az, akinek nincs más célja, csak a valóság ábrázolása, hanem aki tudja a valóságot is - s egy magasabb belső valóság érdekében az emberekhez szóló nyelv gyanánt használja. S minél elvontabb, távolibb a közölnivalója, annál görcsösebben vigyáz e nyelv hitelességére és szabatosságára”, Az író és modelljei.)

„Regényeimben semmit sem ábrázoltam akkora gyöngédséggel, mint ezeket a kemény, kötelesség, sors, indulat rabságába esett nőket, amikor az ő, páncélba zárt, de voltaképpen érinthetetlen nőiességükbe is beszivárog a remény - Kurátor Zsófiba a sofőrön, Kárász Nellibe a sógorán át - hogy talán neki is tartogat még valamit (ó, nem azt a bizonyos szerelmet, de annak valami derengését, pótlékát) az élet, s megmeredt lényük fellazul, asszonyivá enged” (A Nagy család története) - Kárász Nelli a kórházi munkában „enged fel”; abban a „sűrített életben” - „az élet nagyobb fele: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kín: az van benne összesűrítve” - már nemcsak magával, de másokkal is törődve új képességeinek kibontakozását fedezi fel, és tapasztalja, hogy „aki az életből kiért, annak hatalma van az életen. A megnyert nyugalom volt, ami gyógyított”.

Forrás: Kulturális Enciklopédia