Időközben – TÁVOL A SZERELEM - Kritika

Sokan halnak Grendel Lajos kisregényében. A Fazon, a mama, Teri néni, G. bácsi. A kelleténél többet, ugyanakkor a biztosnál sokkal kevesebbet tudunk meg róluk és halálukról. A szerző ezúttal azt rögzíti, hogy a leírás általi esemény- és alakrögzítés lehetetlen. KRITIKA

 

A Távol a szerelem cím nem fedi pontosan a narrátor és a főszereplő (Rudi) által együtt és külön, megegyezően vagy eltérően előadott eseménysort. Bizonyára szándékos, hogy a nyomatékos távol inkább egy halálesetre – múltba távolodott históriára –, Rudi nevelőapjának öngyilkosságára vonatkozik. Annál inkább, mert a főhős tudatában egyszer össze is mosódik a nevelőapa és az egyik szerelmi ideál: „Rudi pedig fölfedezte a hasonlóságot a Fazon és Erika között”. Az elég hosszú időszakon végighúzódó, ám mindössze egy nagyobb elbeszélés terjedelmét (kilencvenöt lazán szedett oldalt) kérő háromgenerációs családtörténet az említett öngyilkosság köré (elé, utána) rendeződik, de mert maga a tragikus esemény mindvégig homályban marad (oly sokféle megvilágítást kap), a krónika is kiárad vagy kiszárad saját medréből. A kisregény négy fejezete folytatásos televíziós játékhoz hasonlítható, amelynek cselekményét (bár nem elsőrendűen bűnügyi szálat sodor) nem szabad elmondani, s nem is lehet, hiszen mindegyik epizódban fokozatosan azonosítandó új szereplők lépnek be, másokat pedig kiír, elvon a történetmondói önkény.

Önkény? Grendel Lajos, aki egy súlyos betegségből lábadozva, fél év alatt érlelte meg a Távol a szerelem gondolatát, s újabb fél esztendő folyamán, felgyógyulása üzeneteként öntötte formába, úgy nyilatkozott: végül csak annyi dolga maradt, hogy lejegyezze, amit az „Atyaúristen vagy ki” diktál. Az Atyaúristen prózapoétikájáról és stíluseszményéről nem lévén közelebbi információnk, azt kell hinnünk: jelenleg a légnemű epikai anyag érdekli a Teremtőt, amelyről ugyanakkor tudni, hogy a közelmúlt földi félszázad szilárdan abszurd halmazállapotának és cseppfolyós társadalmi természetének felgőzölgése.

 

Grendel kihagyásos előadásmódja kissé egyik mestere, Mészöly Miklós töménységét és talányosságát idézi, s Pilinszky János vers- és főleg drámaszövegeinek idő- és nyelvszemlélete is ott surroghat a hátterében. E nem problémátlan – noha érdeklődéssel, élvezettel és erős intellektuális odaadással olvasható –, menet közben montírozódó, váratlanul irányokat váltó szöveget az uralhatatlan, kezelhetetlen idő tartja markában. Folytonosan felbukkan a többszörös jelképiségű tizennégyes szám (és felezője, a hetes is). „Már eljött a pálinkafőzés ideje, amikor G. bácsi, tizennégy éves hallgatás után előhozakodott a témával – olvassuk felütésként. – A Fazon öngyilkosságáról. Merthogy az nem is úgy volt.” Szinte minden kiporciózva, kicentizve, kicövekelve, ki- és beszámozva (nemhiába mérnök áll a centrumban), bemérve – s éppen ettől csúszik ki lábunk alól a talaj-koordináta. A számok csúszkálnak, gúnyt űznek magukból. Megtréfálják az idő tengelyeit. Nem utána-e inkább az előtte? Benne-e tényleg (és tényleg) a sűrűjében, ami prológus vagy epilógus? Számít-e valamit, ami – aki – igazi? (Barnabás, Rudi igazi apja csupán név, de nem tényező a könyvben. A második nevelőapa hallgat, majd beszél a kötélről levágott, kapával megsebesített első nevelőapa mitikussá növő haláláról. A mama elhízásának és ettől nem független korai halálának bekövetkezte valamiképp összefügg férjei halálával. Számít-e mindez bármit is?) „G. bácsi a pálinkafőzés ideje alatt előadta a legfrissebb történetét a Fazon öngyilkosságára vonatkozóan, de senki sem tiltakozott, Rudi a legkevésbé, mert akkor már tudta, hogy az idő csalafintán bánik az emberrel” – ütközik ki a(z egyik) summázat, amikor már elfutott a könyv kétharmada. Akkor? Mikor?

 

Válasz: közben. Idő közben. Az idő-közben. „Időközben lezajlott a rendszerváltás. Rudi hallott egyet-mást róla, de novemberben korán sötétedik, és sötétedéskor már a csendes otthon várta.” Nem lenne igaz azt állítani: ez az egyetlen rendszerváltás-függő közlés. Mégis az „egyet-mást” alá szorítva mutatkoznak nagy mozgások is, nem csupán az egyes emberi élet- és halál-folyamatok (Rudi a nevelőapa fiának státusából a saját tizennyolc éves fiát nevelni hiába próbáló apává válik stb.). Grendel mindig egyet mond e lapokon (többnyire pompás, attakként szembejövő mondatokban, furcsa lökésű hullámokban), hogy mondjon még egyet és még egyet: mást. Egy idő (idő…?) után fel kell adnunk a hiánytalan megértésért, a tények értelmezéséért, a fordulatok átlátásáért folytatott befogadói erőfeszítést. Nem az írói balsiker következtében, hanem éppen azért, mert a szerző a szép embertelenség: nem-birtokolhatóság ezen állapotáig kíván eljuttatni minket. Miközben maga és valamennyi hőse is velünk tart.

 

Egyik első elemzője – könyvpremieren laudátora –, Németh Gábor írótárs azt mondta a műről: úgy jó, ahogy van. Metsszük vissza ezt az állítást: jó, hogy van. A Távol a szerelem jó, újszerűen jó. Grendel munkásságában is friss szín, noha részben előző, még betegsége előtti könyvén (Négy hét az élet) tenyészik. Miközben hagyjuk, hogy a szövegháló követelőző, időtlen ideje ránk terüljön, Grendel Lajos a Kalligram Kiadóhoz juttatott üzenetének reményéhez csatlakozunk: „Két év múlva írok ennél jobbat is”.

 

Szerző:
Tarján Tamás