Átadták a Szépirodalmi Figyelő díjait
Az elismerést átadó folyóiratot főszerkesztője, Pápai György mutatta be néhány szóban, bár a tíz éves fennállását ünneplő lapot már jól ismerik az olvasók: a SziF az egyetlen szemléző folyóirat a kortárs szépirodalmi színtéren. E funkciót a főszerkesztő ahhoz hasonlította, mint amikor az egyetemista a tankönyv anyagából egy háttérszínnel kiemeli a lényeget. Van, akinél szinte az egész szöveg tarkállik – de mégiscsak választani kell, s többek között ennek az eredményei a frissen átnyújtott díjak is. A szerzőkre tehát nem a lap irányítja a reflektorfényt, hangsúlyozta Pápai György, hiszen kellő figyelmet kapnak munkáiknak köszönhetően; a SziF csupán kiválaszt évente két-két alkotót, akiket a Zsávolya Zoltán vezette Figyelő rovat különösen figyelemreméltónak talált. A díjra jelöltek névsorát a szerkesztőség állítja össze, és egy kuratórium választ belőle: Kollár Árpád a Fiatal Írók Szövetsége, Szentmártoni János a Magyar Írószövetség részéről, Szilágyi Márton irodalomtörténész, és maga a főszerkesztő, Pápai György. Általában egy fiatalabb és egy régóta a pályán lévő alkotó kapja az elismerést.
Az elismerést átadó folyóiratot főszerkesztője, Pápai György mutatta be néhány szóban, bár a tíz éves fennállását ünneplő lapot már jól ismerik az olvasók: a SziF az egyetlen szemléző folyóirat a kortárs szépirodalmi színtéren. E funkciót a főszerkesztő ahhoz hasonlította, mint amikor az egyetemista a tankönyv anyagából egy háttérszínnel kiemeli a lényeget. Van, akinél szinte az egész szöveg tarkállik – de mégiscsak választani kell, s többek között ennek az eredményei a frissen átnyújtott díjak is. A szerzőkre tehát nem a lap irányítja a reflektorfényt, hangsúlyozta Pápai György, hiszen kellő figyelmet kapnak munkáiknak köszönhetően; a SziF csupán kiválaszt évente két-két alkotót, akiket a Zsávolya Zoltán vezette Figyelő rovat különösen figyelemreméltónak talált. A díjra jelöltek névsorát a szerkesztőség állítja össze, és egy kuratórium választ belőle: Kollár Árpád a Fiatal Írók Szövetsége, Szentmártoni János a Magyar Írószövetség részéről, Szilágyi Márton irodalomtörténész, és maga a főszerkesztő, Pápai György. Általában egy fiatalabb és egy régóta a pályán lévő alkotó kapja az elismerést.
2011-es munkásságáért idén Bodor Ádám és Győrffy Ákos vehette át a díjat, azaz Pető Hunor kisplasztikáját Pápai Györgytől. Bodor Ádám írói teljesítményét Falvai Mátyás laudálta, aki tavaly maga is díjazott volt. Falvai az író mágikus realizmusára irányította a figyelmet: ahogy Macondót hiába keresnénk a térképen, úgy a Sinistrát és Verhovinát is – szokásaik, rendjük, földrajzi helyük nem beazonosítható. Szereplőik tetteiben, szavaiban egyetemes reakciók, egyetemesen emberi vonások köszönnek vissza, melyek önmagunk ismeretére tanítanak. Bodor Ádám elbeszélései még érzékiség híján is mélyen érzékiek: sokszor durva szagok, színek, hangok figyelmeztetnek bennünket arra, magunk is állatok vagyunk. Hogy hatalmi struktúrákat engedünk a fejünk fölé nőni, az már a mi bajunk. De Bodor Ádám könyveiről szólva minden szó üres fecsegésnek hat – összegezte Falvai Mátyás a méltatást –, hiszen ahogy az író hőse, Andrej Bodor átszűri a denaturált szeszt mandzsettáján, úgy szűri át nekünk történeteit Bodor Ádám.
A laudációt követő rövid beszélgetésben is az egyik fő kérdés volt az író mellébeszélés nélküli szűkszavúsága, amely egyébként Bodor Ádám válaszaiban is megmutatkozott. „Erkölcsi kérdésnek is tartom a szűkszavúságot” – fogalmazott az író, majd így folytatta: „Nem szabad túlábrázolni semmit, mert a művészi értékeitől fosztja meg az alkotást.” Falvai Mátyásnak a tárcákra és a műfaj leáldozására vonatkozó kérdésére az író elmondta: erősen a két háború közötti, viszonylag békés korszakhoz kötődőnek érzi a klasszikus tárcaműfajt, bár nem lehet meghatározni, hogy ennek lényege miben áll – a műfaj az írással születik. Ő maga prózát ír, s a rövidség kérdéséhez kapcsolódva elmondta: az, hogy kezdetben sokat húzott-rövidített a szövegeken, nem valamely műfaji követelményből, hanem saját, belső késztetéséből fakadt. Mint ahogy a „leheletnyi kesernyés humor” is – ahogy Falvai fogalmazott a Bodor-írások hangulatát megragadva – ösztönösen következik nála az írásból.
A második díjazottat, Győrffy Ákost a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőségének új tagja, Vincze Ferenc méltatta, már-már lírai regiszteren megszólaltatott, prózavers felé hajló szövegében. „Győrffy verseiben olvassuk a tájat” – kezdte méltatását Vincze, melynek középpontjában a fiatal költő természeti kötődése, annak versben megfogalmazott esszenciája állt. E versekben felismerjük magányunk, idegenségünk, figyelni kezdünk magunkra. „Lehetséges-e, hogy valaki inkább már táj?” – idézte Vincze a költő egy sorát, majd így reflektált rá: a kérdés maga többet elárul, mint egy lehetséges válasz; a figyelő tekintetről árulkodik. Győrffy képes arra, hogy megnevezzen dolgokat, s onnantól kezdve azok létezzenek. Versei az ismeretlen felé nyitnak új utakat. „Mozdulatlanságot, időtlenséget, csöndet – számomra ezt jelenti e költészet” – zárta laudációját Vincze Ferenc.
Győrffy Ákos Bodor Ádámhoz hasonlóan halk- és szűkszavú alkotó, aki néhány kérdés mentén azért megosztotta a legfontosabbakat a közönséggel. Például, hogy hamarosan napvilágot látó esszékötetének írásai a Magyar Hírlapban jelentek meg folytatásokban, és az összeállításban nagy segítségére volt (a jelenlévő) Haffner Zoltán. Az ő munkájának köszönhető, hogy nem egyszerűen egy összefésült kötet jött létre, hanem új kontextus alakult ki az eddigi szövegekből. Hogy mennyiben lesz más e kötet, mint az eddigiek, Győrffy Ákos csak ennyit mondott: „Évek óta ugyanazt rágom”. És amint a laudációból is kirajzolódott: az utóbbi időben született írásait teljes egészében a táj felé fordulás jellemzi. „Semmi emberi nincs bennük” – mondta Győrffy, aki elmondása szerint verset viszont már oly régen írt, hogy nem is emlékszik rá. Most inkább a zene foglalkoztatja, s bár már körvonalazódik benne egy új kötet anyaga, egyelőre az csak ötletek vázának tekinthető. „És mikor voltál utoljára a Csóványos északi oldalán?” – kérdezte búcsúzóul Vincze Ferenc. „Nagyon régen” – gondolkodott el a frissen díjazott költő, és szép lezárásaként az estnek felolvasta még a Würzburg hullámai című versét.
A második díjazottat, Győrffy Ákost a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőségének új tagja, Vincze Ferenc méltatta, már-már lírai regiszteren megszólaltatott, prózavers felé hajló szövegében. „Győrffy verseiben olvassuk a tájat” – kezdte méltatását Vincze, melynek középpontjában a fiatal költő természeti kötődése, annak versben megfogalmazott esszenciája állt. E versekben felismerjük magányunk, idegenségünk, figyelni kezdünk magunkra. „Lehetséges-e, hogy valaki inkább már táj?” – idézte Vincze a költő egy sorát, majd így reflektált rá: a kérdés maga többet elárul, mint egy lehetséges válasz; a figyelő tekintetről árulkodik. Győrffy képes arra, hogy megnevezzen dolgokat, s onnantól kezdve azok létezzenek. Versei az ismeretlen felé nyitnak új utakat. „Mozdulatlanságot, időtlenséget, csöndet – számomra ezt jelenti e költészet” – zárta laudációját Vincze Ferenc.
Győrffy Ákos Bodor Ádámhoz hasonlóan halk- és szűkszavú alkotó, aki néhány kérdés mentén azért megosztotta a legfontosabbakat a közönséggel. Például, hogy hamarosan napvilágot látó esszékötetének írásai a Magyar Hírlapban jelentek meg folytatásokban, és az összeállításban nagy segítségére volt (a jelenlévő) Haffner Zoltán. Az ő munkájának köszönhető, hogy nem egyszerűen egy összefésült kötet jött létre, hanem új kontextus alakult ki az eddigi szövegekből. Hogy mennyiben lesz más e kötet, mint az eddigiek, Győrffy Ákos csak ennyit mondott: „Évek óta ugyanazt rágom”. És amint a laudációból is kirajzolódott: az utóbbi időben született írásait teljes egészében a táj felé fordulás jellemzi. „Semmi emberi nincs bennük” – mondta Győrffy, aki elmondása szerint verset viszont már oly régen írt, hogy nem is emlékszik rá. Most inkább a zene foglalkoztatja, s bár már körvonalazódik benne egy új kötet anyaga, egyelőre az csak ötletek vázának tekinthető. „És mikor voltál utoljára a Csóványos északi oldalán?” – kérdezte búcsúzóul Vincze Ferenc. „Nagyon régen” – gondolkodott el a frissen díjazott költő, és szép lezárásaként az estnek felolvasta még a Würzburg hullámai című versét.
Szöveg és fotó: Laik Eszter
Forrás: irodalmijelen.hu
0 Megjegyzések