Budapesten született 1921. november 25-én.
Értelmiségi család gyermeke.
A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik
Pilinszkyre még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak.
Verseinek egyik első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek
öngyilkossága 1975 decemberében jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s
talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset.
A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar
irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem
fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte - ezeket később nem vette fel kötetbe.
1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt.
1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi
Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a
koncentrációs táborok borzalmaival való találkozás.
1946-48-ban az Újhold társszerkesztője volt. Nevét joggal
sorolják ugyan az Újhold köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes
kötődések fűzték más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. Verseit a Magyarok és a Válasz közölte; első kötetét, a Trapéz és korlátot 1946
a Szent István Társulat adta ki. E vékony kötettel nyerte el 1947-ben a
Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként több hónapot Rómában
töltött.
1949-től nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult.
Ekkoriban verses meséket írt; a meséket tartalmazó kötetével lépett a
kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár 1957).
1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora, 1957-tó1 az Új Ember
című katolikus hetilap belső munkatársa, nagyrészt itt jelentek meg
tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.
A második világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon 1959 című kötet. Eredetileg a Senkiföldjén címet viselte, de Pilinszky kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték.
Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába;
Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott.
Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak
segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel.
(1976-ban Ted Hughes vendégeként aratott sikert Londonban.)
1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel.
Szerelmük idejére esett Pilinszky utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák 1972 című kötettel kezdődött és a Kráter 1976 című gyűjteménnyel zárult. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon.
Míg az ötvenes években viszonylag szűk körben ismerték, a hetvenes
években már általános elismerés övezte - 1971-ben József Attila-díjat,
1980-ban Kossuth-díjat kapott -; ám a felé forduló figyelem részben
megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim címmel „vertikális regényt”
készült írni, ennek egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis
Zoltán társaságában operát akart írni. E terveiből semmit sem tudott
megvalósítani.
Alig egy hónappal az Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után, 1981. május 27-én Budapesten elhunyt.
A hetvenes évektől kezdve Pilinszky gyakran nyilatkozott a
költészetét meghatározó életrajzi tényekről. A gyermekkori vakációkat a
nagynénje által vezetett leányátnevelő intézetben töltötte. Itt tanulta
meg a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és megértést. Másik
nagynénje betegsége folytán felnőtt korában sem tudott normálisan
beszélni. Tőle tanulta meg a locsogás elvetését, a megszólalás, az
artikuláció lelki és fizikai gyötrelmét, de egyúttal fegyelmét is.
A koncentrációs tábor élménye szintén meghatározta líráját. Pilinszky
a század botrányának nevezte a megsemmisítő táborok létrejöttét. Egész
életében nem szabadult ettől az élménytől.
Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus”.
Azaz elhatárolja magát a kegyességi, ájtatossági, vallásos
költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási
meggyőződéstől. Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti
értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti
fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus
abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei - a bűn, a
szenvedés, a megváltás - egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet
problémái is.
Főleg korai költészete jellemezhető az egzisztencializmussal, az
ember tragikus világba vetettségének gondolatával. Nagy erővel hat rá
Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt filozófusnő elveti a
legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a
filozófiatörténetet, s újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a
szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt.
Nagy hatással van Pilinszkyre Dosztojevszkij világa, elsősorban az
orosz író istenkereső-pokoljáró hősei, akik rendkívül széles spektrumban
keresik az igazságot. Zoszima sztarec, Aljosa Karamazov alakján kívül
az Ördögök hőse, Sztavrogin bukkan fel többször verseiben.
Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek ragadják meg. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése” - vallotta.
Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s
ebből fakadó művészi erejével magyarázható. A nyelv mint filozófiai és
művészi probléma a XX. században került előtérbe. Ennek
társadalmi-politikai okát George Steiner abban látja, hogy az a nyelv,
mely képes volt közvetíteni és hitelesíteni az embertelenséget, az
szükségképpen kompromittálódott és alkalmatlan az ellenkezője
hirdetésére. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A
század költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az
egyik a locsogás, mely a posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a
másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé való közelítése, mely
Pilinszky líráját is jellemzi. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy
megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól,
felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező funkciója kerüljön
előtérbe.
Költészetének első korszakát az egzisztencializmus problémaköre, a
magány, a jéghideg űr motívuma jellemzi, mely József Attila kései
költészetével mutat rokonságot. (1946. - Trapéz és korlát című kötet.) A
„tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra
ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem
válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a
szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség.
A megváltatlan ember tragikuma, a krisztusi szenvedéstörténet és a
lágerélmény egymásba játszása jellemzi második költői korszakát. 1959. -
Harmadnapon; 1970. - Nagyvárosi ikonok.)
A megváltott ember gondolata hatja át utolsó korszakát, mely egyúttal katolicizmusának felerősödését is jelenti. (1972. - Szálkák; 1974. - Végkifejlet; 1976. - Kráter) „A Szálkák versei
lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét
alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő
termése. Az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok
benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A
Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól.
A Végkifejlet versei sűrített belső történéseket,
szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg a korábbi, második korszakot a
megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember
üdvözülésének gondolata hatja át.” (Veres András)
Bár történtek újra- és átértékelő gesztusok, költészetének legértékesebb része az 1959-es Harmadnapon, annak is Egy KZ-lager falára
ciklusa. A ciklus meghatározó verseiben Pilinszky egybemontírozza a
szenvedéstörténet motívumait a lágerélmény képeivel. Ez adja a versek
feszültségét, egyúttal üzenetét is: a század botránya valójában a jézusi
passió megismétlődése, mint ahogy a XX. század emberének tragikus
magánya és a szenvedéstörténet visszfénye.
A Francia fogoly 1947 a magyar költészetben népszerű s kissé
lenézett műfajt, az életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik
le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból
szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a
látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától
nem tud szabadulni.
A Ravensbrücki passióban 1959 a cím egyszerre
általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó
pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és
jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak
hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt
foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen
magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen
bekövetkezténél.
A Harmadnapon 1959 című költeményben a passió és a
megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik
be a tragikum kimondásával, hanem - Pilinszkynél ritka módon - a feltámadás reményét sugallja.
Az Apokrif 1956 a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló
verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában
apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei
keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus
magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második
rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a
hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az
emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd
elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik
talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként,
passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt
is, azaz a kapcsolat meglétét.
Forrás: Kulturális Enciklopédia
){kind=link}
0 Megjegyzések