Beszélgetés Krasznahorkai László interjúkötetéről
A Pókháló beszélgetéssorozat témája ezúttal Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című, a Magvetőnél idén megjelent interjúkötete volt. A szegedi Grand Caféban május 7-én megrendezett est moderátora, Milián Orsolya a szokott vendégektől, Mikola Gyöngyitől, Bombitz Attilától és Szilasi Lászlótól kérdezett.
A könyvben sem időbeli, sem tematikus rendszert nem találni, csupán érintkezési pontokat fedezhetünk fel egy-egy interjú között – állapítja meg Milián Orsolya. Őt általában ez a műfaj nem köti le, ennek ellenére méltatja a kötetet. Valójában az író, az olvasó vagy a kiadó szemszögéből érdekes egy interjúkötet?
A kötetet inkább könyvként kell kezelni − nyitja meg a válaszadók sorát Bombitz Attila −, hiszen a megjelenő egymásba kapaszkodó esszék azzal alkotnak egységet, hogy kölcsönösen játékba hozzák egymást. Nem egyszerű interjúkról beszélünk, nem puszta kérdezz-felelekről van szó, műfajilag ennél jóval összetettebb, ezt bizonyítja az írások retorikai sokszínűsége is.
Mikola Gyöngyi Parti Nagy Lajos nyomtatásban megjelent rádióinterjúit idézi fel. Mint mondja, egy ilyen kiadás új dimenziókat nyithat meg az értelmezésben. Mikor az ember azt hiszi, hogy végképp kivesézett egy témát, egy ilyen kötet ébreszti rá, hogy korántsem.
A könyvben sem időbeli, sem tematikus rendszert nem találni, csupán érintkezési pontokat fedezhetünk fel egy-egy interjú között – állapítja meg Milián Orsolya. Őt általában ez a műfaj nem köti le, ennek ellenére méltatja a kötetet. Valójában az író, az olvasó vagy a kiadó szemszögéből érdekes egy interjúkötet?
A kötetet inkább könyvként kell kezelni − nyitja meg a válaszadók sorát Bombitz Attila −, hiszen a megjelenő egymásba kapaszkodó esszék azzal alkotnak egységet, hogy kölcsönösen játékba hozzák egymást. Nem egyszerű interjúkról beszélünk, nem puszta kérdezz-felelekről van szó, műfajilag ennél jóval összetettebb, ezt bizonyítja az írások retorikai sokszínűsége is.
Mikola Gyöngyi Parti Nagy Lajos nyomtatásban megjelent rádióinterjúit idézi fel. Mint mondja, egy ilyen kiadás új dimenziókat nyithat meg az értelmezésben. Mikor az ember azt hiszi, hogy végképp kivesézett egy témát, egy ilyen kötet ébreszti rá, hogy korántsem.
Az egymásba indázó szerkezet, melynek célja talán valamely organikus struktúra imitálása lenne, kiváló munka − mondja Szilasi − hozzátéve, hogy egy kortárs mű megértéséhez általában szükség is van valamiféle kontextusra. Annak ellenére, hogy a beszélő „prédikációi” nemegyszer arra késztették, hogy falhoz vágja a könyvet, mindenkit arra biztat, olvassa az írásokat.
Egy ilyen kiadás valóban felkelti a szerző személye iránt az érdeklődést, ugyanakkor az olvasat szabadságát is korlátozza. Megeshet, hogy az itt megszólaló szerzői hang hatja át ezentúl valamennyi olvasásélményünket. A Nem kérdez, nem válaszol írója az idézőjeles részekben nyilatkozik meg, fel is merül a kérdés: ki a beszélő? Mennyiben személyes jellegű, illetve mennyiben írói portré a kötet?
A magánéleti szál rövidre zárt, az olvasót csak az esszéket meg-megszakító idézetek figyelmeztetik, bár az író általános kérdésekről általában beszél, a szerző a saját véleményét hallatja. A Krasznahorkai-szövegeknek bámulatosan nagy az előtörténete, csak töredék, ami az írásokból kihámozható, hívja fel a figyelmet Bombitz Attila. A történet csak puszta illusztráció, nem az énről kíván információt átadni − véli Mikola Gyöngyi. A magyar tudatban erősen külön válik a valóság a fikciótól, a szerző személye a szövegben megismertektől. Krasznahorkainál azonban nem tudunk az író és a beszélő közé határvonalat húzni. Az író emelkedett, esszészerű nyelve keveredik az olyan személyes hanggal, mint a kolbásztöltésről írt visszaemlékezés, a két sík egyszerre működik.
A magánéleti szál rövidre zárt, az olvasót csak az esszéket meg-megszakító idézetek figyelmeztetik, bár az író általános kérdésekről általában beszél, a szerző a saját véleményét hallatja. A Krasznahorkai-szövegeknek bámulatosan nagy az előtörténete, csak töredék, ami az írásokból kihámozható, hívja fel a figyelmet Bombitz Attila. A történet csak puszta illusztráció, nem az énről kíván információt átadni − véli Mikola Gyöngyi. A magyar tudatban erősen külön válik a valóság a fikciótól, a szerző személye a szövegben megismertektől. Krasznahorkainál azonban nem tudunk az író és a beszélő közé határvonalat húzni. Az író emelkedett, esszészerű nyelve keveredik az olyan személyes hanggal, mint a kolbásztöltésről írt visszaemlékezés, a két sík egyszerre működik.
Szilasi László némi humorral jegyzi meg, az interjúkötet tipikusan a kapitalista könyvipar vívmánya, a regények megírása közti kétéveket hivatott kitölteni. Ugyanakkor megerősíti, az interjúkötetet továbbra is jónak tartja, de az irodalmi kánon után nyökögő beszélőt szánalmasnak. A Nem kérdez, nem válaszol megpróbál egy írót felépíteni, aki viszont az olvasó számára egyáltalán nem érdekes. Magasan artikulált regényeihez képest ez a gyűjtemény az esztétikai mércét is alacsonyabbra tette. Krasznahorkai láthatóan úgy gondolkodik, a kérdésfeltevés aktusa magában hord egyfajta tiszteletlenséget is, a kíváncsiság az a hang, amire válaszolni érdemes. Többen felfigyeltek arra, ha a hozzá intézett kérdés túl konkrét, tiszteletlen, az író vívódva válaszol, ha válaszol. A beszélő a kérdéseket arra használja fel, hogy végeérhetetlen prédikációkba kezdjen, kritizál Szilasi. A beszélgetésnek még a lehetősége is belefullad az oráció tengerébe.
A megjelenő metafizikán túli gondolkodásban látja Mikola Gyöngyi a kötet címében is jelölt állandóságot. Az író Hamvas gondolatait idéző szólamokat pendít meg, „Európának vége van, mióta eltemettük az isteni világot”. Az interjúkötet három fontos érték hiányát állapítja meg. A szerelemét, amely az európai hagyományok révén, a szexuson túl egzisztenciális jelentőséggel is bírt; a szabadságét, melyről az egyén a belső értékhierarchiát felborítva önmaga mond le; végül a társadalmi tekintélyelvűségét.
Krasznahorkai keleti útjai kapcsán szóba kerül az élménybeszámoló, mely egy japán templom építéséből merít ötletet. Az írót elbűvöli a mester és tanítvány közti tisztelet, a hagyomány élő ereje, idéz Bombitz. Ugyanakkor a Magyarországon tapasztalható tradíciókat észre sem veszi, jegyzi meg Szilasi. Untató és nehézkes az a metafizikus látásmód, amely konkrétumokat akar ráhúzni a legkülönbözőbb dolgokra is.
„Egy nem létező nem vallás nem papja vagyok.” – hangzik a több olvasási irányt kínáló mondat. Hogy mit érthet a szerző a metafizikán túlin? A régmúltért folytatott szélmalomharcot? Vagy az egész csak puszta cinizmus? Talán a sokat emlegetett keleti gondolkodás egy lecsapódása? Az értelmezés lehetősége nyitva marad.
Egyszer egy kínai mester azt tanácsolta Krasznahorkainak, „László, hagyja abba az írást!”, egyből eltűnnek az apokaliptikus látomások, meséli Mikola Gyöngyi. Az európai embernek azonban sajátja az állandó önreflexiós kényszer, s bár ez paradoxon, de ugyanebben nyilvánul meg az egzisztenciális szabadsága is. „Az emberiség történetében sokkal több irodalom született már meglévő könyvekről, mint minden más egyébről a világon”. A mi szabadságunk az (ön)értelmezés aktusa, ez az, ami arra is késztet, hogy „huszonötször elinduljunk, még ha minduntalan ugyanabba a pontba érkezünk is vissza.”
Beszélgetés Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című kötetéről, Grand Café, Szeged, 2012. május 7.
A megjelenő metafizikán túli gondolkodásban látja Mikola Gyöngyi a kötet címében is jelölt állandóságot. Az író Hamvas gondolatait idéző szólamokat pendít meg, „Európának vége van, mióta eltemettük az isteni világot”. Az interjúkötet három fontos érték hiányát állapítja meg. A szerelemét, amely az európai hagyományok révén, a szexuson túl egzisztenciális jelentőséggel is bírt; a szabadságét, melyről az egyén a belső értékhierarchiát felborítva önmaga mond le; végül a társadalmi tekintélyelvűségét.
Krasznahorkai keleti útjai kapcsán szóba kerül az élménybeszámoló, mely egy japán templom építéséből merít ötletet. Az írót elbűvöli a mester és tanítvány közti tisztelet, a hagyomány élő ereje, idéz Bombitz. Ugyanakkor a Magyarországon tapasztalható tradíciókat észre sem veszi, jegyzi meg Szilasi. Untató és nehézkes az a metafizikus látásmód, amely konkrétumokat akar ráhúzni a legkülönbözőbb dolgokra is.
„Egy nem létező nem vallás nem papja vagyok.” – hangzik a több olvasási irányt kínáló mondat. Hogy mit érthet a szerző a metafizikán túlin? A régmúltért folytatott szélmalomharcot? Vagy az egész csak puszta cinizmus? Talán a sokat emlegetett keleti gondolkodás egy lecsapódása? Az értelmezés lehetősége nyitva marad.
Egyszer egy kínai mester azt tanácsolta Krasznahorkainak, „László, hagyja abba az írást!”, egyből eltűnnek az apokaliptikus látomások, meséli Mikola Gyöngyi. Az európai embernek azonban sajátja az állandó önreflexiós kényszer, s bár ez paradoxon, de ugyanebben nyilvánul meg az egzisztenciális szabadsága is. „Az emberiség történetében sokkal több irodalom született már meglévő könyvekről, mint minden más egyébről a világon”. A mi szabadságunk az (ön)értelmezés aktusa, ez az, ami arra is késztet, hogy „huszonötször elinduljunk, még ha minduntalan ugyanabba a pontba érkezünk is vissza.”
Beszélgetés Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című kötetéről, Grand Café, Szeged, 2012. május 7.
Szerző: Balogh Gyula
Forrás: kulter.hu
0 Megjegyzések