Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása
Legendás a júdeai sivatagban eltűnt püspök esete, aki mindössze két üveg kólát vitt magával, mikor elindult felfedezőútjára a „pusztába”. A püspök James Pike az episzkopális egyház tagja volt, a sivatagba Istent keresni ment. Útja előtt halott fiát vélte látni és hallani, amiről könyvben is beszámolt.
Megfelelő anyag ez egy sci-fi írónak, akit épp egy – bármit is jelentsen ez – szépirodalmi mű megírására kért fel a kiadója, és aki történetesen a püspök közeli barátai közt tudhatta magát.
A Timothy Archer lélekvándorlása Philip K. Dick életében sok szempontból speciális helyet foglal el: ha nem utolsó regénye lett volna, valószínűleg fordulópontként beszélhetnénk róla. Timothy Archer metempszchózisa ugyanis egyben Philip K. Dick metamorfózisa is: a következő regényére (The Owl in Daylight, amelynek bonyolult cselekményéről csak néhány szinopszisból tudhatunk) Dick kitűnő szépíróvá érhetett volna.
Más regényeiben karakterei legyenek akármilyen foglalkozásúak, korúak, társadalmi státusúak és érdeklődésűek, ha megszólalnak, Dicket halljuk beszélni, már csak azért is, mert egy idő után váratlanul mélymetafizikai spekulációkba kezdenek, válogatott obskúrus szerzőket citálva elő. Ebben a művében szokatlan módon végig egy szereplő perspektívája érvényesül, Dick a (megbízhatatlan) elbeszélő szerepét a püspök fiának feleségére bízta. Angel Archernél a metafizikai fejtegetéseket nem érezzük erőltetettnek, és ami a legfontosabb: Angelnek van saját hangja.
Életproblémái tipikus bölcsészproblémák: túlságosan önelemző, a reflektáltság eltávolítja saját élményeitől, (az olvasóval együtt) úgy érzi, hogy a szakirodalom beszél belőle. „Metaforafüggő vagyok” – írja cinikusan, arra utalva, ahogy időnként képzettársításokban lubickol. Találó önjellemzését már az első fejezetben megkapjuk: „Tettetem csak, gondoltam. Ezek a szenvedélyek hamisak. Annyit lógtam az Öböl entellektüeljeivel, hogy beltenytésztett lettem; úgy gondolkodom, ahogy beszélek: nagyképűen és rejtvényekben; nem személyiség vagyok, hanem önmagát dorgáló hang.”
Dicknél nem meglepő, hogy túlbeszéli könyvét, az olvasóban azt az érzést keltve, hogy mindent beleír, ami eszébe jut, az új kötet azonban nagyon is végiggondolt. Ezért leginkább megkomponált művének nevezhetjük a Timothy Archer lélekvándorlását: ellentétben korai regényeivel, amelyekből akár oldalakat is kihúzhatnánk, nincs benne felesleges mondat. Abban az értelemben, hogy témái összeállnak, visszatérnek, motívum válik mindenből. Filozófiai elméleteket éppúgy használ alig észrevehető jellemábrázolásra, mint olyan mellékesnek látszó mozzanatokat, hogy melyik szereplő milyen gyakran viszi le a szemetet (aztán pedig előbukkan az író, aki akkor hal meg, mikor épp kiviszi a szemetet).
Akik a sci-fiket csak két ujjal merik megfogni, talán abban a tévhitben élhetnek, hogy a tudományos-fantasztikum az ötletek irodalma. De nem csak ők, a sci-fik olvasói is gyakran esnek ebbe a tévedésbe. Ebben egy magyar szerző, Antal József is rájuk cáfol: „Manapság, amikor a sci-fiben az »ötlet« lett az egyeduralkodó, sohasem elég belőle”, – mondja egy interjúban – „Érdekes, hogy a Sztugackijok műveiben alig van »ötlet«, mégis, valamiképpen jók.”
Való igaz, Dick is felelőssé tehető ennek a központivá válásáért, hiszen legtöbbször centrális szerepet tölt be regényeiben egy ötlet. De a Timothy Archer lélekvándorlásáról ez nem mondható el. Nem ötletek sora, hanem szöveg, textus. Ennek ellenére mégsem a legjobb könyve. Ez mutatja, hogy nem (csak) a nyelvi, irodalmi kimunkáltság tesz jóvá egy könyvet: sőt önmagában az nem tesz jóvá egy könyvet sem. Ehhez valami kell, amivel együtt hat az irodalmi nyelv.
Ezért tűnhet a könyv gondolati gazdagsága és szélsőségessége dacára mégis unalmasnak. Hiába jut el benne Dick a „minden művész/híresség drogos volt” elv végpontjáig és írja azt, hogy „Isten varázsgomba” – pontosabban, hogy az Istenre vonatkozó bibliai kifejezés (anokhi) Tim Archer gyanúja szerint egy hallucinációkat okozó gombafajra utalt. (Ez eredetileg John M. Allegro The Sacred Mushroom and the Cross című könyvének állítása.) És hiába olvasunk benne hüledezve Archer eretnek tanításairól (többek közt tagadta a Szentháromságot és zoroasztriánus tanokat vallott), szerelmi négyszöghöz vezető házasságon kívüli „kalandjáról” és megszállottságáról. Hogy Arthur C. Clarke-ot parafrazáljam: a valóság most is sokkal furcsább a fikciónál, ezúttal talán csak azért, mert a fikcióban sokkal több a valóságelem, mint azt gondolnánk.
Timothy Archer történetében és a mintájául szolgáló kaliforniai püspök, James Pike életében ugyanis alig lehet eltérés. Fontosabbnak tűnik azonban az a párhuzam, amit egyfelől Dick és Tim, másfelől Dick és Angel közt vonhatunk. Tim, ahogy Philip K. Dick is, akinek a hetvenes években különös „istenélményben” volt része, egyik elképzeléstől a másikig hajszolja magát magyarázat után kutatva. Ahogy Dick és Pike püspök kapcsolatáról írta Lawrence Sutin, a szerző életrajzírója: „Mindketten csodálták a másikat, amiért olyan rémisztő elméleteket tud alkotni a kereszténység valódi természetéről.” Ugyanakkor Dick folyamatosan megújuló kétellyel és iróniával illette saját elméleteit; a regényben Angel az, aki hasonlóan képes tekinteni a püspök elméleteire. Így amikor Timothy és Angel Archer lelkivilágának mélyelemzéseiben bolyongunk, emlékeztethetjük magunkat, hogy személyükön keresztül az író önmagát is analizálja, éppúgy, mint a hit és szkepszis dialektikáját, a bizonyítás és a cáfolat mechanizmusait.
Ezekben a fejtegetésekben azonban furcsa következetlenségre figyelhetünk fel: Tim hajlamos összemosni a hit fogalmát a bizonyítás fogalmával. Csak később, amikor már megtörtént a „transzmigráció”, írja le Dick: „A szkeptikusoknak nem lehet bizonyítani […] Ismerheted Istent, tudod, hogy létezik, megtapasztalhatod, és mégsem tudod bizonyítani senki másnak” – ezzel mintha csak Tim írná vissza saját magát a síron túlról.
Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása, fordította: Pék Zoltán, Agavé Kiadó, 2011.
Írta: Paár Tamás
0 Megjegyzések