Budapesten született 1888. július 1-én.
Eredeti neve Fürst Milán Konstantin. Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. Apja Fürst Márton hivatalnok, anyja Weisz Jozefin.
1904-ben tüdőbetegsége miatt Abbáziába került, naplóírásba kezdett;
ezt 1944-ig folytatta. 1944-45-ben naplójának nagyobb része
megsemmisült.
1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, megjelent első írása a Nyugatban. Barátságot kötött Karinthy Frigyessel és Kosztolányi Dezsővel is.
1912-ben a budapesti egyetemen befejezte jogi és közgazdasági
tanulmányait, doktori oklevelet szerzett. Felsőkereskedelmi iskolákban
tanított.
1918-ban a Vörösmarty Akadémia ügyésze.
1920-ban felfüggesztették állásából; 1921-ben nyugdíjaztatta magát.
Életét az írásnak szentelte.
1923-ban házasságot kötött Helfer Erzsébettel.
1928-ban neurózisát szanatóriumban kezeltette.
1947-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanított, a budapesti egyetemen az esztétika magántanára. Előadásokat tartott.
1948-ban Kossuth-díjat kapott.
1955 után mozgásképtelen lett, s leginkább a Szemlő-hegyen lévő lakásában fogadta híveit, tanítványait.
1967. július 26-án halt meg Budapesten.
Változtatnod nem lehet 1914 című verseskönyve archaikusan
stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával, hosszú soraival
látványosan szakított minden hagyományos poétikával. „Szélesen hömpölygő szabad verseket ír, de ritmusuk mögött klasszikus minták rejtőznek, nyelve, formái, képkincse a Bibliától,
az antik tragédiáktól, Shakespeare-től és Berzsenyi Dánieltől
ihletettek. Bennük fájdalom, szomorúság, magány és elhagyatottság kap
hangot, s már igen korán az öregség és a halál félelme. Legfeltűnőbb a
versek díszletezése: a lírai én bennük gyakran egy-egy mitikus vagy
középkori hős, és elmúlt vagy soha nem volt korok festői, apró részletei
keretezik alakját. A pontosan leírt részletek groteszk volta és a nagy
érzelmek fensége közti ellentét feszíti e műveket.
Boldogtalanok 1914 című drámáját naturalista technikával írta; kisregényei a 19. századi lélektani próza eszköztárát alkalmazták (Nevetők 1919; Advent 1922; Az aranytál 1921).
A 20-as évek közepén fordulat kezdődött pályáján. Kibontakozott
kezdettől ösztönző létélménye: föloldhatatlan magánya, hontalansága és
tiltakozása. Szellemi önarcképét jelenítette meg drámában (Catullus 1928; Negyedik Henrik király, 1931, megjelent 1940), versben, átírva régi verseit is (Válogatott versei 1934; Szellemek utcája 1948).
1942 után Füst Milán meditatív korszaka következett, indulata
rezignációba fordult, tragikus látása elégikusba. Főleg prózát írt,
sokat és változó színvonalon: mesét, elbeszélést, öt kisregényt
(kiemelkedő közülük: Pilli története 1954, és az Őszi vadászat 1955), s újraírta korábbi kisregényeit is. Harmadik korszakának legértékesebb művei teoretikusak. 1948-ban Látomás és indulat a művészetben címmel esztétikai, 1957-ben Ez mind én voltam egykor főcímmel erkölcsfilozófiai nézeteit fejtette ki. 1956-ban megjelentek válogatott esszéi (Emlékezések és tanulmányok). Filozófiáját is írói eszközökkel közvetítette, esszében, példabeszédben is megfogalmazta önarcképét.
Kései verseiben a magyar irodalomban páratlan erővel szólal meg az időskor, a közelgő halál keserve (Öregség).
Füst Milán költészete az utána következő nemzedékekre nagy hatást
gyakorolt; a fiatal Illyés Gyula kibontakozása elképzelhetetlen
nélküle, Radnóti Miklós és Weöres Sándor is sokat köszönhet neki.
Weöres 1939-ben így ír Füst Milánhoz: ”Amit Mester kozmikus
szomorúságnak, egyetemes szomorúságnak nevez, és ami Mester
költészetének fundamentuma, ezt át tudom érezni, és teljes megdöbbentő
hatalmasságában fel tudom fogni, de nem tudnám magamévá tenni.„
Füst Milán irodalmunk rendhagyó jelensége. ”Az új magyar
költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahová Füstöt be lehetne
állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám
a helyét megjelölni... Füst részben semlegesen, részben elutasítóan
viselkedik a mai élettel szemben, egy másik, nem teljesebb, csak más,
az ő énjéhez hasonult világkép megteremtésén fáradozik„ -
jellemezte őt Kassák Lajos 1927-ben. Műveit egyetlen élmény, a
va1óságától elidegenült individuum életérzése ihlette. A létezés
abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi
akarat pátoszát jeleníti meg művészetével. Drámahősei szintúgy lelkük ”fantomjaival"
küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, a teljes élet
lehetetlensége; érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek.
Szépprózája, szemben más műfajaival, oldottabb, realisztikus.
Stilizált környezetrajza és a lét feloldhatatlan ellentmondása azonban
még konkrét helyzetképeit is meghatározza (Amine emlékezete 1933; A cicisbeo 1945).
Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története 1942;
1957 egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű,
sokértelmű mítoszainak. Füst Milán itt szokványos féltékenységi
történetből teremt fausti művet: üdvösségkeresést és pokoljárást.
Létrehozta benne is életműve legsajátabb esztétikai minőségét: a
fenséget a nevetségessel elegyítő groteszk öniróniát.
Forrás: Kulturális Enciklopédia
){kind=link}
0 Megjegyzések