Ernest Hemingway (1899-1961)

Amerikai novellista, regényíró.

1899. július 21-én született Oak Parkban.

Jómódú polgárcsaládból származott, apja orvos volt, aki fiát korán ránevelte a halászat, vadászat, a sportok iránti szeretetre. Röviddel az érettségi előtt megszökött hazulról, 17 éves korában a Kansas City Star riportere lett, 1918-ban egészségügyi önkéntesként Franciaországba, majd az olasz frontra került, Fossaltánál súlyosan megsebesült.

Felépülése után a torontói Star munkatársaként helyszíni tudósításokat küldött a közel-keleti forrongásokról, a görög forradalomról. 1925-ben első feleségével Párizsban telepedett le, bekerült Stein szalonjába, összebarátkozott Sherwood Andersonnal, Ezra Pounddal. A 20-as évek végétől, 1927-től Floridában élt egy kis szigeten, kijárt a tengerre halászni. Ennyi kaland azonban nem elégítette ki; sokat utazott, Arizona dzsungeleiben és Afrika őserdőiben nagyvadra vadászott, bikaviadalokra járt Spanyolországba. Eközben bokszolt, rinbe állt, és legyőzött egy bajnokot. A polgárháború idején az antifasiszta Hemingway négyszer járt Spanyolországban mint haditudósító.

1940-ben Kubába költözött. Kis hajójával a Karib-tengeren cirkált, és segítette az amerikai tengerészeket a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-től Angliában működött haditudósítóként, részt vett a partraszállásban, újra megsebesült. Egy francia partizáncsoport parancsnokaként elsőként vonult be Párizsba. A haditörvényszék parancsmegszegés miatt hat hétre „diszkvalifikálta”, ezután azonban kitüntették. A háború után visszatért Kubába.

1954-ben repülőgépével lezuhant Afrika fölött, a világ már halottnak hite, amikor előkerült az őserdőből. Ugyanebben az évben Nobel-díjat kapott, mivel „új stílust teremtett a modern irodalomban”.

Nem várta meg, amíg súlyosbodó betegsége elhatalmasodik rajta, 1961. július 2-án öngyilkos lett.

Első alkotói korszaka a Három elbeszélés és tíz költemény 1923 című könyvvel indult; a versek igen zsengék, a novellák témaválasztása (erőszak, halál) és hangvétele azonban már a későbbi Hemingway-re utal. A mi időnkben 1925 novellái és miniatúrái hol az erőszak, háború drámai képeit villantják fel láncreakciószerű összekapcsolásban, hol a szorongató gyermekkori emlékekhez, az erőszak világába való beavattatás nyers misztériumához térnek vissza. Közös erényük a nyelv szűkszavú tömörsége, az intenzitást fokozó ritmusváltás. A kötet kiemelkedő darabja az önéletrajzi ihletésű Indián tábor, mely születés és halál, szenvedés és szenvedély titkaiba kalauzolja gyermekhősét.

Első regénye, a Fiesta1926, a Stein által „elveszett nemzedéknek” nevezett háború utáni, eszmény és cél nélküli, cinikus, neurotikus generációról ad hű korképet. (A regény mottója Gertrude Steintől származik: „Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.”) Az elveszett nemzedék, a „lost generation” az amerikai értelmiségiek, elsősorban írók azon csoportja, mely túlélte a világháborút, hazájukba visszatérve azonban nem hősként fogadták őket, hanem fenntartásokkal és fanyalgással Amerikában végleg a haszon és a pénz vált egyetlen értékké. A nemzedék tagjai (Fitzgerald, Dos Passos) Európába telepedtek át, itt akartak célt és értelmet találni életükre. A Fiestában fogalmazódik meg először Hemingway erkölcsi rendszerének fő tétele: a halállal mérkőző bátorság, a helytállás kultikus tisztelete, s rajzolódik ki a hemingway-i pozitív hős profilja: a gyakorlatias, bátor, őszinte, természetes, antiintellektuális férfié.

A Búcsú a fegyverektől 1929 az egykor lelkes önkéntes érett háborúellenességének manifesztuma. A regény főhőse, Henry hadnagy kedves, fiatal és kíváncsi átlagamerikai. Kezdetben önként vállal válla harcot az olaszországi fronton, de egyre több brutalitást ismer meg a háborúból. Megsebesülése után rádöbben, hogy ez nem az ő háborúja, neki ehhez a háborúhoz semmi köze. Ekkor megköti a maga különbékéjét, és szerelmével, catherine Barkley-val, az angol ápolónővel elmenekülni kíván egy „másik hazába”. Ám hiába sikerül éjszaka csónakon Svájcba jutni, a fronton leselkedő halál szabad földön is utoléri Henryt; gyermekágyban öli meg Catherine-t. Henry is antiintellektuális hős, de programszerű, tudatos nemgondolkozása a háborús öldöklés, a káosz, a hazug elméletek elleni tiltakozás, tehát indokoltnak látszó emberi magatartásforma. Az utolsó pillanatban bekövetkező tragédia azt a meggyőződést teszi nyilvánvalóvá, hogy a háborúból nem lehet szerelmi idillbe menekülni. A jellegzetes hemingwayi stílus ebben a művében valósul meg először a maga tökéletességében: a szűkszavúságra törekvő visszafogottság, amely nem közvetlenül az érzelmeket akarja kifejezni, hanem az emberi kapcsolatoknak azokat a tényeit, amelyek létrehozzák az érzelmeket. Így jönnek létre remek dialógusai, amelyek a mindennapok nyelvén látszólag a hétköznapok apróságaival foglakoznak, de rendkívül intenzív érzelmi töltést hordoznak. Hemingway stílusa és emberképe mögött a behaviorista lélektani iskola áll; az alkotó nem lát bele hősébe, csak tetteit és szavait tudja reprodukálni.

Második alkotó korszakának kezdeti írói válságát tükrözi a Halál délután 1932 és az Afrikai vadásznapló 1935. A két - bikaviadalokról, illetve vadászatról szóló - könyvet az kapcsolja össze, hogy bennük kristályosodik ki Hemingway ars poeticájának lényege; az élet alapvető igazságainak érzékletes ábrázolása.

A két remekbe szabott afrikai novella, a Francis Macomber rövid boldogsága 1936 és A Kilimandzsáró hava 1936 tovább boncolja a becsület, helytállás, beteljesülés problémáit, az amerikai férfi és nő pénzen alapuló kapcsolatát. Hősei, bár az ő sorsuk is fizikai megsemmisülés, képesek megszabadulni a gyávaság gyötrő szorításából, s a sikeres elmenekülés értelmessé avatja halálukat. A Francis Macomber rövid boldogságában a turista-vadász Macomber háromszor vétkezik. Először is elfut a megsebesített, a bozótból támadó oroszlán elől. Másodszor: nem fogja fel, miért nem szabad a sebzett oroszlánt pusztulni hagyni. Harmadszor: ara kéri kísérőjét, a hivatásos vadász Wilsont, hogy hallgassa el gyávaságát. Csupa olyan dolog, gondolja Wilson, aki az erkölcsi kódexet testesíti meg, hogy „egyszerűen nem teheti meg az ember”. Másnap azonban fordulat következik, megvalósul Francis Macomber rövid boldogsága, rövid, boldog élete, ahogy az eredeti angol cím mondja. Macomber megtanulja, magáévá teszi a törvényt, tehát habozás nélkül a megsebesült kafferbivaly után megy a bozótba. A beteljesülés a halált hozza, Macomber mégis elérte, amit elérhetett. Élete nagy pillanatában férfi volt, betartotta az erkölcsi szabályokat.

A Gazdagok és szegények 1937 sikertelen regénykísérletének célja a felismert antagonizmus feltárása. Tanulsága azonban: „egy embernek önmagában semmi esélye sincs”, következő legjobbnak tartott regényében, az Akiért a harang szól 1940 is visszacseng. A mottóul választott John Donne-idézet: „Senki sem külön sziget... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.”, az emberi együvé tartozás, a közös felelősség példázata. A regény a spanyol polgárháború idején játszódik, hőse, a hídrobbantó Robert Jordan a bátor, férfiasan helytálló Hemingway-figurák leszármazottja. Odahaza, Amerikában a montanai egyetem spanyol nyelvtanára, most a köztársaságiak önkéntese. Az a dolga, hogy a spanyol partizánokkal együttműködve a fasiszták hátában felrobbantson egy hidat. A regény három napja a szakadatlan harc ideje. Amikor időlegesen elhallgatnak a fegyverek, Robert Jordan önmaga reményeivel és kételyeivel csatázik. „Kommunista vagy?” - kérdezi Maria, a Hemingway-hős mindenkori szerelmének mostani inkarnációja. „Nem, antifasiszta vagyok.” Ez az őszinte és jellegzetes válasz a regény és a teljes életmű egyik sarkigazsága.

Robert Jordan küzdelmének színtere nem a kaotikus, esztelen világháború, s alapvető attitűdje nem a menekülés, hanem a fasizmus elleni értelmes, tudatos harc. Jordan sem jut el a Hemingway világában ismeretlen igenlésig, de következetes tagadása, a fasizmus feltétlen elutasítása az adott korban lehetséges egyik legtisztább magatartásforma. Küzdelem és halál örök hemingwayi témái mellett új formában jelentkezik a harmadik vezérmotívum, a szerelem is. A Búcsú a fegyverektől hőse számára Catherine kárpótlás a világért, szerelmük tragikus, de nem mentes az érzelgősségtől. Maria is idealizált figura, de nemcsak a békés élet szimbóluma; Jordan érzésében eggyé válik a harccal, s mikor ő elpusztul, Maria tovább küzd mindkettőjük helyett.

Tízéves szünet után a harmadik írói korszak egy közepes regénnyel indul. A folyón át a fák közé 1950 magán viseli a 2. világháború nyomasztó hatását és az öregedő író rossz közérzetét. Hőse, Cantwell ezredes, a tipikus figurák ötvenéves, megkeseredett utódja.

A kritika már az író alkotóerejének kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfolat: Az öreg halász és a tenger 1952. Santiago az első olyan figura, akiben hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában a beteljesülést, az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, s akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és ember dolgairól. Valósághű és szimbolikus elemek együttéléséből csapódik ki a kisregény és Hemingway egész életművének humanista tanítása: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék...”

De az elbeszélés több a szállóigévé vált mottó illusztrálásánál. Santiago magatartása azt is sugallja, hogy az ember nem mondhat le a saját maga iránt támasztott igényekről. Számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az tudat is, hogy mindent megtett a ráeső feladat teljesítéséért. Az öreg halász ezért tud a sikertelen küzdelem után olyan nyugodt lélekkel elaludni. Santiago együtt él a természettel, testvérének érzi a halat, mint a napot és a csillagokat is. Beszélget, barátkozik az állatokkal. A halat butábbnak is, nemesebbnek is tartja saját fajtájánál. Mikor csónakján morfondíroz magában, ezek a belső monológjai nem tűnnek írói fogásnak, hiszen helyzetének valószerű következményei. Különösen az ölés és az ezzel járó bűntudat foglalkoztatja. Fáj neki, hogy ölnie kell, még bocsánatot is kér zsákmányától, de ebben nincs semmi szentimentalizmus. Az ember és az állat végzetének derűs tudatával elfogadja, hogy ez a világ rendje, de ebből nem lesz tragédia. Mégis örül, hogy a csillagokat, a Napot, a Holdat nem kell megölnie. Hemingway ebben az elbeszélésben is mellőzi a lélektani elemzést, a leírások csak a tárgyi világ bemutatását szolgálják, Santiagót cselekedeteiből és szavaiból ismerhetjük meg.

Az életművet összegző kisregény egyúttal Hemingway alkotói módszerének, prózaépítésének is összegzése: „Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. ... Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. ... Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író, azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.” A jéghegy-elv tehát azt jelenti, hogy az írónak minél nagyobb élményanyagból minél kevesebbet kell felhasználnia, a prózamű megalkotása során. Ügyelve, hogy a minél kevesebb szóval megjelenített élményanyag érzékeltesse a mögötte rejlő - a jéghegy víz alatti törzseként láthatatlanul maradt - kimondatlan tartalmakat.

Hemingway posztumusz kötetei a Vándorünnep, a párizsi éveket bemutató önéletrajzi regény és a Szigetek az Áramlatban. Élete végén írt Veszélyes nyár című spanyolországi élménybeszámolójából csak részletek jelentek meg folyóiratban.

Forrás: Kulturális Enciklopédia