A nyelv
ismerete nélkül is sok szál köti Magyarországhoz – mondta el a
világhírű olasz író, Claudio Magris, aki a XIX. Budapesti Nemzetközi
Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett a magyar fővárosba.
(MTI) – A magyar kultúrával való
kapcsolatom nagyon érdekes, de ellentmondásos dolog. Ellentmondásos,
mert a magyar nyelv nemismerete egyfajta falat emel, hiszen nem
olvashatom eredetiben a magyar irodalmat – árulta el a Duna
című esszéregényéről világszerte ismert trieszti író, aki csütörtökön
veszi át a Budapest Nagydíjat. Mint hozzátette azonban, rengeteg dolog
köti össze a magyar kultúrával, hiszen ez az első ország, amelyet "saját
világain", Olasz- és Németországon kívül megismert, így bizonyos
értelemben Magyarország jelentette számára a kaput a nagyvilág felé.
"A feleségem, Marisa Madieri
családneve talán magyar származásra utal, Varasdról származó apósom még
beszélt is magyarul. Aztán idővel sok barátság, utazás kezdett az
országhoz kötni, és biztosan a Duna sem született volna meg a magyar
kultúrával kapcsolatos élmények nélkül" – idézte fel.
Claudio Magris Közép-Európához
fűződő kapcsolata szempontjából alapvető fontosságúak tartja torinói
éveit. "Triesztben nőttem fel, ahol számos dolgot magamba szívtam a
családom és sokszor nem olasz származású barátaik világából. Már
fiatalon sokat olvastam, de tizennyolc éves koromig egy sort sem
trieszti szerzőktől. 1957-ben aztán a világpolitika miatt nehéz
időszakot megélő Triesztből Torinóba mentem tanulni, ahogy sok más
fiatal is elhagyta ekkor a várost. Torino ellenben csaknem megduplázta
ekkoriban a népességét, és az antifasizmus, a modern liberalizmus, az
irodalmi élet egyik olaszországi fővárosának számított" – szólt egyetemi
éveiről.
Mint az író hozzáfűzte, Torinóban kezdett
Triesztről olvasni, ekkor kezdte megérteni szülővárosa egyediségét, majd
úgy érezte, meg kell ismernie annak korábbi korszakait is. "Ekkor
fogtam bele az osztrák–magyar múlt kutatásába, amiből első könyvem, A Habsburg-mítosz is
megszületett. Ez a kötet nem elsősorban Ausztriáról szól, hanem egy
régi, rendezett világ összeomlásáról, tulajdonképpen indirekt
önéletrajznak is tekinthető. Ahogy az első könyvemnél, azóta is igaz:
miközben írok, még nem tudom pontosan, miről írok, leszámítva
természetesen a tárcákat, cikkeket. Ugyanígy történt a Dunánál is" –
emlékeztetett.
A Duna egyrészt egy addig is
létező mély érdeklődés eredménye, de ahogy Magris minden munkájánál, itt
is kellett egy adott pillanat a regény ötletének megszületéséhez.
"Pontosan emlékszem erre a pillanatra: 1982-ben egy gyönyörű szeptemberi
napon Marisával és néhány barátunkkal Fischamendben jártunk, a ragyogó
napsütésben a folyó mintha egybeolvadt volna a part menti rétekkel,
mikor megláttunk egy útjelző nyilat, Duna Múzeum felirattal. Furcsa volt
ez a szóösszetétel, mintha a Duna egy múzeum részét képezné. Egy padon
ülő szerelmes párnak lehetne hasonló érzése, mikor egyszerre csak
észreveszik, hogy a Szerelem a parkban című kiállítás részeivé váltak" –
idézte fel Claudio Magris.
Felesége ekkor felvetette, hogy
továbbmehetnének a Duna mentén egészen a Fekete-tengerig, és ebben a
pillanatban született meg a könyv ötlete. "Ezután négy évig írtam és
utaztam a Duna mentén, amely Közép-Európának, ennek a bábeli világnak a
szimbólumát jelentette" – mondta a szerző.
Egészen eltérő jellegű regény a magyarul
szintén megjelent Egy másik tenger, ebben az író egy konkrét személy
történetét vetette papírra. Mint Magris hangsúlyozta, hisz abban, hogy
nem a szerző választja meg a stílust, hanem maga a történet; a téma
elválaszthatatlan a formától.
Az Egy másik tenger egy olyan ember,
Enrico Mruele története, aki kétségbeesetten keresi az abszolútumot, aki
meg akar szabadulni mindentől, ami a lényeg szempontjából mellékes,
fölösleges. Természetes volt, hogy ehhez a témához egy líraibb, forróbb
stílus illik, amely azonban száraz is egyben – beszélt regényéről.
"A könyv a Carlo Michelstaedter iránti
érdeklődésemből született: ez a filozófus, aki 23 évesen lett öngyilkos,
olyan kérdésre kereste a választ, amely ma aktuálisabb, mint valaha:
miért mindig a holnapnak élünk? Gondolatai olyan nagy hatással voltak
Enricóra, hogy az visszavonult a világtól: Argentínában gauchónak,
tehénpásztornak állt, saját létezésének minimalizálására törekedve.
Később aztán egy ma Horvátországhoz tartozó, gyönyörű isztriai
falucskába, Salvoréba költözött, ahonnan többé ki sem mozdult" –
ismertette a főhős élettörténetét az író.
Claudio Magris eddigi utolsó regénye a magyarul is megjelent Vaktában, majd egy rövid monológot írt Lei dunque capirá (Ő tehát majd megérti)
címmel. "Jó ideje dolgozom egy újabb könyvön, egy több történetből
felépülő, polifónikus regényen, de még nem találtam meg, azt a
vezérdallamot, amely ezt a sok történetet eggyé fűzi össze. Nem vagyok
azonban pesszimista, hiszen meg kell adni az időt ennek a könyvnek is" –
vallott jelenlegi munkájáról
A pályafutása során számos kitüntetéssel
elhalmozott író kérdésére válaszolva tiltakozott az ellen, hogy a
Nobel-díj várományosa lenne. "Kizártnak tartom, hogy a Svéd Királyi
Akadémiánál számítanának a londoni bukmékerek vonatkozó oddsai. A
Nobel-díjnak egyébként sincsenek jelöltjei, ezért maradjunk abban:
elvileg nem lehetetlen, hogy egyszer megkapjam, de számos nagy író van a
világon" – fogalmazott.
0 Megjegyzések