Ady Endre (1877-1919)

„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érdmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érdmindszenti református papnak korán elárvult leányát, aki egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám - nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady család egyébként - bár ez se fontos - a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósdad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a 16. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemesúr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. [...] Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék kegyes atyák. Talán - s ha igen, alaptalanul - katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi „nagyiskolába”, a mai Wesselényi-kollégiumba. Nagykárolyban és Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom, s magam viselete pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. . [...] Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek: 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észre vétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban - s egy-két tragikus franciától -, mert a mesterségemhez mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellát, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek egyszerűen felháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval, elértem mindent, amit Magyarországon egy poétának el lehet érni, de nem haltam meg. [...] Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

Az 1913-ban megjelent Önéletrajz már csak kevés ténnyel marad adós. 1914-ben megismerkedik Boncza Bertával, akivel a következő év márciusában házasságot köt. A háború borzalma, nemzete iránt érzett aggodalma egyre súlyosbodó betegségével társul. 1918. november 16-án jelen van a parlamentben a köztársaság kikiáltásánál.

1919. január 27-én halt meg Budapesten. A Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozzák fel, innen kísérik végső nyughelyére.

Ady - két korai kötetét nem számítva (Versek, Debrecen, 1899.; Még egyszer, Nagyvárad, 1903.) - az állandó költői jelenlét programját vallja. Ennek megfelelően 1906-tól 1914-ig évente jelentet meg kötetet. Az esztétikai és szemléleti váltás a négyévi hallgatás után megjelenő A halottak élén kötetben következik be.

Kötetei:

Új versek (1906. február)

Vér és arany (1907. december végén jelenik meg, 1908-as évszámmal)

Az Illés szekerén (1908. december második felében adják ki, 1909-es évszámmal)

Szeretném, ha szeretnének (1909. december közepén teszik közzé, 1910-es évszámmal)

A Minden-Titkok versei (1910. december közepe)

A menekülő Élet (1912. január vége)

Margita élni akar (verses regény; 1912.)

A Magunk szerelme (1913. március vége)

Ki látott engem? (1914. február vége)

A halottak élén (1918. augusztus eleje)

Az utolsó hajók (posztumusz, 1923.)

Ady Endre tematikus-motivikus költő. Életművében bizonyos témakörök mindvégig jelen vannak (magyarság versek, létharc versek, ars poetica érvényű költemények), más motívumok (kuruc versek, látomásszerű tájversek, a pénz motívuma) csak meghatározott korszakokban bukkannak föl.

Ady önmagát szimbolista költőnek tartotta, a kortársak szerint is ez a stílusirányzat jellemzi leginkább művészetét. A szimbolizmust jelzi verseiben a sajátos és egyéni jelképrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség. De éppen úgy, mint az általa kedvelt Baudelaire és Verlaine esetében, nála is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers. Gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát, illetve metonímiát emel jelképpé.

Költészetének jellemzésére pontosabb a szecessziós-szimbolista látásmód megnevezés. Ady életérzésének összetevői (a fölfokozott én-kultusz, az otthontalanság, az elvágyódás, a halál-problematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága és díszletezése a szecessziót idézik.

1912-től kezdődően, majd 1914-től fölerősödve jelennek meg alkotásaiban expresszionista és szürrealista elemek is. Költészetének sokrétűsége miatt használatos még életművére a modernizmus fogalma is, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes irányzatát.

A huszadik századi modern magyar irodalom nyitányát jelentő Új versek tudatosan követi Baudelaire kötetének, A Romlás virágainak felépítését. Az 1857-ben megjelent Baudelaire-kötet ajánlása Théophile Gautier-hoz, a l’art pour l’art atyjához szól. Az Előhang jelzi a költői világkép alaptónusát. Ezután a versek ciklusba rendezve következnek: Spleen és ideál, Párizsi képek, A bor, A romlás virágai, Lázadás, A halál.

Adyt első párizsi tartózkodása idején Léda ismertette meg a francia szimbolistákkal. Az ajánlás ennek megfelelően Lédának szól. („E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak.”)

A programadó vers, a Góg és Magóg fia vagyok én... magába sűríti és előrevetíti a kötet világképének legfontosabb jegyeit és motívumait.

Az első ciklus, a Léda asszony zsoltárai - az ajánlásnak megfelelően - szerelméhez szól. A ciklus önmagában is megkomponált. Felépítésében előrevetíti a diszharmonikus szerelmet, hiszen a terméketlen násztól (A mi gyermekünk) vezet végig a halálba hanyatló kapcsolatig (Héja-nász az avaron).

A magyar Ugaron az önarcképszerű nyitóverstől (A Hortobágy poétája) jut el a címadó, összefoglaló záró költeményig.

A daloló Párist Léda személye köti az első ciklushoz, de az otthontalanságélmény révén kapcsolódik a másodikhoz is, hiszen Adynál Párizs sosem önmagában, hanem a magyar valósággal összehasonlítva jelenik meg.

A Szűz ormok vándora vegyes ciklus; a fölvetett témákat részletesen majd a Vér és arany kötetben dolgozza föl Ady.

A záró vers - Új vizeken járok - összefoglalja és hangsúlyossá teszi költészetének újdonságát.

Néhány kivételtől eltekintve a művek címe három szóból áll. A számmisztikai hatás kapcsolatban áll Ady kiválasztottság-tudatával.

Ady Endre hat ujjal született, s e szokatlan testi jel különösen pályája hajnalán motiválhatta küldetéstudatát. A fölös számú csonttal születés a táltosságra, a sámánságra való kiválasztottság jegye volt, ahogy a néprajzosok több alkalommal följegyezték: „az lehet tátussá, aki tizenegy ujjal jött a világra.” A költő tudott e pogány néphitről, hiszen már világra jöttekor az egész falu suttogta: Adyéknak táltos-fiuk született.

Ady önmaga is érezte műveinek eredendő újdonságát a magyar líratörténetben, ezért első kötetében kétszer is megfogalmazta költői hitvallását.

A Góg és Magóg fia vagyok én... 1905 szövegkohézióját eszmei-tartalmi szinten a túlzsúfolt történelmi utalásrendszer és az új szó halmozása biztosítja. A történelmi topográfia (Kárpátok, Verecke, Dévény, Pusztaszer), illetve a múltbeli személyek nevei nem tényleges históriai értékükben szerepelnek. Hiszen már Ady korában sem gondolta senki, hogy a magyarok Magógtól származtak, s Vazul volt a követendő példa a magyar történelem alakításában. Jelképekről van szó, a jobbító lázadás és az értékeket elfojtó hatalmi berendezkedés ellentétéről.

Góg és Magóg az Ószövetség több helyén és többféleképpen jellemzett törzsfők voltak. Anonymus Gesta Hungarorum című művében Magóg mint a magyarok ősapja szerepel: „A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfét fia, és ez a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király.” Ady is hivatkozik rájuk Bilek 1903 című publicisztikájában mint a világtól elzárt nép vezetőire: „Elnyomottak, elmaradottak, koldusok vagyunk. De nem ez a legnagyobb átkunk. Hanem az, hogy itt rettenetes munkán dolgoznak. Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti. Ennek leszelik karját, hogy a pokol kapuját ne is döngethesse, hogy nyomorékul, elüszkösödött testtel guruljon a sírba.”

Az elzártság a vers egyik központi motívuma, bár Ady nem tisztázza kellőképpen, hogy ki- vagy bezártságról van szó. Vazul - történelmi szerepétől függetlenül - a mindenkori hatalommal szembeni lázadás jelképe, Pusztaszer pedig a jelenkori hatalom szimbóluma. A lírai én magatartása a heroikusan tragikus lázadóé, az elbukás tudatában is küzdő emberé. Ady a magyar lírában gyakori mégis-motívumot használja ennek érzékeltetésére. Az utolsó sor három állítmánya (győztes, új, magyar) a lírai én kettős kötődését mutatja. Az egész versben hangsúlyozott új mellett a magyar a sorsazonosságot jelzi mind az életben, mind a költészetben. Ady törekvése, munkássága - miközben radikálisan szakít a magyar irodalomnak a századfordulóra elsekélyesedett hagyományával - mélyen bele is ágyazódik a nemzeti líra történetébe. Hiszen az új a művészetben sosem a teljesen ismeretlent jelenti, hanem másfajta hagyományokhoz való kötődést, mint a megszokott. Ady számára a meg nem értett, a világból kitaszított költők adják az új kötődést: Csokonait és Vajdát nevezi meg publicisztikájában és verseiben elődjeinek.

Az Új vizeken járok 1905 című költeményében a francia szimbolisták kedvelt hajó-jelképének felhasználásával fejti ki Ady a bizonytalanná váló, mégis megismerendő világhoz való viszonyát. A holnap és az új szimbólumok hangsúlyozása a jövőre irányuló és cselekvő költői magatartás akarását jelzik. A lírai én célja, hogy elmozduljon a polgári világ szürkeségéből, egyhangúságából akár a szakrális, akár az infernális felé. Ady élet és költészet szoros kapcsolatát hirdeti. A kettő viszonyából az élet az elsődleges, a költészet változása, újdonsága a mindig változó élet függvénye. Ady változó ars poeticájának ez a legfontosabb, változatlan eleme. Ez az életes esztétika.

Ezt fejti ki az 1908-ban, Kosztolányi Négy fal között című kötetéről írt recenziójában: „Bántásnak ne vegye se ő, se más: ő olyan költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával vagy tiltakozásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni. Ő irodalmi író. Bevallom, az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat. [...] Az irodalom mégiscsak irodalom lesz, míg ember és kultúra lesz. És mégis mindig annak lesz igaza, aki nem taszítja el magától a kézenfekvőt, az igazat. Arról azután mi anarchisták magunk között civakodhatunk, hogy szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betűs álmodozásokra elfecsérelni? Én a magam részéről tisztában vagyok vele például, hogy leghaszontalanabb az életemben: az írás.”

Bár Ady és Kosztolányi vitáját személyes-egzisztenciális mozzanatok is motiválták - a Párizsban tartózkodó Ady helyére Kosztolányi lépett a Pesti Naplónál -, azonban alapvetően esztétikai, a magyar költészet jövőjét érintő problémáról volt szó. Kosztolányi több mint tíz cikket írt Adyról, a legnagyobb hatásút 1928-ban A Toll című hetilap körkérdésére Az írástudatlanok árulása - Ady revízió címmel. Kosztolányi úgy látta, hogy az Ady-kultusz eltorlaszolja a líra egyéb lehetséges útjait, holott az Ady-költészet lényege, hogy egyszeri és folytathatatlan, s valós értékei mellett is modoros, indulati-emocionális; szókészletében, verselési lehetőségeiben szegényes.

A tízes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a költészetével állandóan színen lévő, behatárolt költői eszközökkel dolgozó, sokrétű voltában is szűkös témakörű Ady-költészet kifáradt, lehetőségeit kimerítette. A jó barát és mecénás Hatvany Lajos 1913-as cikkében arra figyelmezteti a költőt, hogy a megújulás csak a lírai igényesség és műgond révén történhet, s példaként hozza Goethét és Aranyt. Az Ady-költészet nagy összefoglaló ars poeticája, önértelmezése, a Hunn, új legenda 1913 az erősödő támadásokra született válaszként. Valójában nem mond újat az Új versek kettős hitvallásához képest, de magasabb szinten fogalmazza meg azt. 

Mint minden ars poetica, ez is kettős tendenciájú: a vállalás és elutasítás gesztusában határozza meg önmagát. A bűvész és a Minden szembeállítása magába foglalja a művészet kétféle értelmezését: az életes esztétikát és az „irodalmi esztétikát”. A bűvész, az irodalmi író az irodalmi hagyományok követésében, magában az esztétikumban látja a művészet lényegét. Ady az élet elsődlegességét vallja, hangsúlyozza a költészet közösségteremtő, világot alakító szerepét. A cím - a Góg és Magóg fia vagyok én... zárlatához hasonlóan - önmaga költészetét az újhoz és a régihez való együttes kapcsolódásban értelmezi. Hangsúlyozza kötődését a magyar történelem és líra évszázados hagyományához (hunn), de egyúttal a modernséget, a magyar életsors egyéni és megismételhetetlen átélését is (új legenda). A verszáró kép ezt a gondolatot is kiemeli az Attila-mítoszra való utalásban.

A kései Ady-költészet egyik legszebb ars poeticája, az Intés az őrzőkhöz 1915 - nem változtatva az adys költészetértelmezések fő irányán - nem esztétikai, hanem erkölcsi programot fogalmaz meg. A költők, az írástudók feladata, hogy a háború, az értelmetlenség, az ‘állat-hős igék’ idején nézzenek túl a jelen viszonyain és őrizzék meg az ember ‘Szépbe-szőtt hitét’. Fontos jelenség Ady háborúellenes verseiben, hogy a múlt összetevői apró, a jelenben szinte értelmezhetetlen képekként és emlékekként jelennek meg.

Az Új versek ciklusai közül a legtöbb vitát, a legtöbb ellenérzést A magyar Ugaron váltotta ki. Ady a magyar történelem emelkedő korszakában olyan nemzetképet vázolt fel, olyan egyoldalúan lesújtó képet festett a hazáról, mely méltatlankodást váltott ki nemcsak ellenfelei, hanem költőtársai körében is.

A fiatal Kosztolányi így számol be Babits Mihálynak olvasmányélményéről 1906 februárjában kelt levelében: „Föltétlenül számoljon be arról is, mit tart a magyar-szidásról, a ‘Bús magyar ugar’-féle kifejezésekről, mely őt, a ‘nagyratörőt’ (ugyan hova a fenébe siet?) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére is, s az is maradok...” Babits válaszlevelében a következőket olvashatjuk: „De a sok ízléstelenség között a legnagyobb kétségtelenül a magyar ugarra való szitkozódás. A témából van valami a levegőben - nálunk, ahol épp most oly csodálatos tisztán kristályosodik ki a haza eszméje körül való küzdelem. [...] Széchenyit tisztelem, mert szidja a magyart: Bokányit utálom. - Magamnak megengedném néha - mert (szintén minden szociológiai tanulmány ellenére - vagy következtében?) imádom a magyart - s ‘engem ér a lúg, ha fejét mosom.’ [...] Ó ez a föld nem a ‘lelkek temetője’ - itt nemcsak ‘gatyás, bamba’ társak vannak. Nem tudom, van-e másutt annyi csillogó szem, él-e, igazán él-e másutt annyi lélek, mint itt?”

Az Ugar jelképet Ady Széchenyitől kölcsönzi, akinél a parlag, a megműveletlen föld az elmaradottság kifejezője. Stilisztikai szempontból valójában egy metonímiát emel inkább allegóriává, mint többértelmű szimbólummá. A ciklus gondolati-tartalmi egységét az Ugar szinonimái adják (magyar mező, magyar róna, magyar puszta, Tisza-part, Hortobágy); eszerint Magyarország az elmaradottság színtere, a tehetségek temetője, az értékek pusztítója, a reménytelenség és kilátástalanság földje.

A Hortobágy poétája 1905 a magyar tehetség tragikus sorsának önarcképszerűen megrajzolt zsánerképe. A Tisza-parton 1905 című költeményben a kétséges eredetmítosz mint a nemzeti aranykor felvázolása után a jelen állapotát különféle rekvizitumok jellemző, hatásos felsorolásával mutatja be. A Lelkek a pányván 1905 a megkötöttséget, a tenni akarás elpusztítását hatásosan, egy képbe sűrítve jeleníti meg. A Korán jöttem ide 1905 című versben Ady a magyar költősors egyik fontos összetevőjét ragadja meg, a már Janus Pannoniusnál is megjelenő koránjöttség érzetet. A korán és későn határozószók a lírai én köztes állapotát jelzik, a költősors reménytelenségét, illetve a szabadítás megkésettségét. A lelkek temetője 1905 hatásos költői képben foglalja össze a magyarság életének reménytelenségét, a jobbat és többet akarás tragikus elvetélését. Az „éltek-nem éltek” paradoxonával fejezi ki a vegetálás, illetve a teljes élet ellentétét.

A magyar Ugaron 1905 egységes költői képre épül. A vers látszólagos statikusságát oldja és feszültté teszi az értékszembesítés: a fent és a lent, a mozgás és mozdulatlanság, a csönd és a hang, a virág és a gaz, a múlt és a jelen ellentétpárja. A lírai én egyszerre szemlélődő és értékelő magatartása jelzi a jellegzetes adys magatartásviszonyt, az elhatárolódás és vállalás kettősségét.

A magyar irodalomtörténet nagy szerelemmítoszainak egyike Ady kapcsolata Diósyné Brüll Adéllal, akivel 1903 őszén Nagyváradon ismerkedett meg. A szépsége, asszonyisága teljében lévő nő a Balkánról érkezett szülővárosába rövid pihenőre; többek között férje zavaros üzleti ügyeit is feledni. A fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből közeledett, ám az egyre erősebb kölcsönös vonzalom hatására 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba. Kapcsolatuk csúcspontja az 1908-as nagyváradi Holnap-matiné, ahol együtt állnak a színpadon, s Ady Érmindszentre is elviszi Lédát, hogy bemutassa édesanyjának. Ettől kezdve több éven át tart a veszekedésekkel tarkított szakítás. A végleges után Léda eltűnik a közvélemény elől.

A kapcsolat költészettörténete az Új versek kötet Léda asszony zsoltárai ciklusával kezdődik. A Vér és arany és Az Illés szekerén című kötetekben is külön ciklust szentel Lédának (A Léda arany-szobra, Léda ajkai között). A következő két kötet szerelmes verseiben már nem említi Léda nevét. 1911-ben jelent meg az első nagy búcsúvers, az Áldásadás a vonaton, és a Magunk szerelme kötetben tette közzé a végleges szakítás költeményét, az Elbocsátó, szép üzenetet 1912.

Az Új versek legprovokatívabbnak szánt, valójában legnépszerűbb ciklusa a Léda asszony zsoltárai. Látszólagos újdonsága mellett is mélyen benne gyökerezik a 19. század második felétől megjelenő szerelemfelfogás- és ábrázolás hagyományában. A férfi-nő viszony megváltozása elválaszthatatlan az egységes világkép felbomlásától, valójában annak következménye. Ady is nagy művészi erővel ábrázolta ennek lényegét: „Minden szerelem darabokban” (Kocsi-út az éjszakában, 1909).

A 19. század második felétől egyre erősödnek a nők egyenjogúságért küzdő mozgalmak. A hagyományos szerepek megváltozása miatt újra kell értékelni a férfi-nő viszonyt. A századvég egyik legtekintélyesebb művésze, az Adyra is nagy hatást tevő Ibsen úgy gondolta, hogy a férfinál nemesebb nőt fel kell emelni, meg kell adni számára az önmegvalósítás lehetőségét. Darwin evolúció-tana, a kiválasztódás elve a szerelemfelfogásra a hatott. A férfi-nő kapcsolatban - éppúgy, mint az állatvilágban - érvényesül a 'küzdelem a létért' kegyetlen törvénye. Szintén az élővilág analógiájára kapcsolódik össze a szerelem, a beteljesülés és a halál képzete. A svéd drámaíró, Strindberg műveiben a szerelem harc férfi és nő között; haláltánc.

A polgári világ erkölcsi bizonytalansága, illetve a látszaterkölcs elleni tiltakozás szüli a 19. század második felétől felerősödő perdita-kultuszt. Már a romantikában is megjelenik az erkölcsileg tiszta utcalány (Dumas Kaméliás hölgy), de a perdita-kultusz fénykora a naturalizmus és a századforduló időszaka. (Zola Nana; Maupassant Gömböc; Reviczky Gyula Perdita ciklus). A szerelem válsága tükröződik a testi és az érzelmi oldal szétválasztásában, a pokolba taszító és a plátói szerelem megkülönböztetésében (Baudelaire A Romlás virágai).

Bár sokan hangsúlyozzák az Ady-Léda viszony provokatív jellegét (Léda idősebb, férjezett, zsidó asszony), a század első évtizedében ez a kapcsolat már nem számít lázadásnak.

Az én menyasszonyom 1900 az Új versek legkorábbi darabja, szerepelt már az előző kötetben is Fantom címmel. A költemény erősen kötődik a 19. század második felétől divatos perdita-kultuszhoz. Hatásos szerelmes verssé teszi az erőteljes és kihívó felütés („Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba”), a hagyományok egyéninek tűnő, az átéltség élményét megadó felhasználása.

A vágyakozás teljességének és beteljesülés részlegességének ellentétére épül a Meg akarlak tartani 1904. A költemény az emlékezés megszépítő erejét és hatását hangsúlyozza a valósággal szemben: „Meg akarlak tartani téged, / Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” A Félig csókolt csók 1905 az örökké félbemaradó, soha be nem teljesülő emberi érzés verse. A költemény dinamikáját és feszültségét az adja, hogy a beteljesületlenséget az élettel, a beteljesülést pedig halállal azonosítja.

A Vad szirttetőn állunk 1905 sajátosan szecessziós díszletek között mutatja be a megváltozott férfi-nő viszonyt. A szerelem mint harc, mint testiség jelenik meg a költeményben („Véres hús-kapcsok óvnak, / Amíg összefonódnak: / Kékes, reszkető ajkunk”).

A Héja-nász az avaron 1905 a századelő szerelemképének reprezentatív alkotása. Erőteljes metaforikájával Ady elfordul a késő-szentimentalista költészet gyakran negédes képeitől; a diszharmonikus, halálba hanyatló, az idővel reménytelenül perlekedő szerelmet ábrázolja.

A Lédával a bálban 1907 hatásos szecessziós díszletek között a költészet ősi motívumait (élet - halál, haláltánc, évszakmotívum) felhasználva a szerelem és halál együvé tartozását fogalmazza meg.

Az Elbocsátó, szép üzenet 1912 című versben a szakítás véglegességének akarása - mint lélektani alaphelyzet - magyarázhatja a szerelmi kapcsolat újraértékelésének egyoldalúságát. Ady különbséget tesz Adél és az általa, a költeményekben megalkotott Léda között. Az első iránt kíméletlen, a másikkal a szakítás gesztusával együtt is némileg elégikus a lírai én magatartása. A vers érvelése szerint Adél legfőbb tévedése, hogy azonosnak vélte magát az Ady-teremtménnyel. Ebből fakadt szerepzavara, önmaga jelentőségének túlértékelése. Ám túlértékeli magát szükségszerűen a lírai én is. Nietzschei fordulatokat (pl. csillagsors) használva hirdeti a férfi felsőbbrendűségét.

Boncza Berta szerepe a költő életében máig vita tárgya. A tízes évek elején hetente több száz levelet kapott Ady a rajongóitól. A svájci nevelőintézetben tanuló Csinszka küldeményeire csak véletlenül figyelt fel. A fiatal lány, a későbbi feleség és a beteg költő kapcsolatának boncolgatása túl van az irodalomtörténet feladatán, különösen az értékelés lehetőségén; a magánéletnek a kívülállók számára többnyire érthetetlen szféráit érinti.

Más megítélés alá esik a Csinszka-szerelem költői megjelenítése. A halottak élén kötet Vallomás a szerelemről ciklusa tartalmazza e verseket. A kötet egészének megfelelően stilisztikai egyszerűsödés figyelhető meg a költeményekben. Háttérbe szorulnak a szecessziós képek és díszletek. A szecessziós-szimbolista versépítkezést felváltja a letisztult, népdalokat idéző, elégikus hangoltságú műforma. A Csinszka-versek legfőbb kérdése: lehet-e a szerelem menedék, rév, kikötő a világban, a világgal szemben? A válasz bizonytalan, még ha a vallomásokban erősebbnek is érezzük az igen akarását.

A Vallomás a szerelemről 1915 című versben a szecessziós én-kép, a túlnagyított személyiség öröksége keveredik a másikban való feloldódás vágyával. A hangvétel megváltozását a fölütés mesei fordulata is jelzi: „Hetedhét országban / Nem találtam mását”.

A Cifra szűrömmel betakarva 1915 az ismert népdalt idézi. A magánélet boldogságvágya és a világ embertelensége közti ellentét szervezi a verset. A szerelmi harmónia akarásánál, az egymásra találás boldogságánál erősebb az a felismerés, hogy az ember nem lehet boldog a világban, a világ ellenében.

Az Őrizem a szemed 1916 a kor egyik népszerű daltípusának, az elégikus chansonnak talán legszebb képviselője a magyar lírában. Az érzelem és hangulat egyneműségét a bizonytalanságot, kétséget kifejező szavak, kifejezések bontják meg (rettenet, riadtan, nem tudom). Nemcsak az életkor, az elmúlás közelsége okozza a bizonytalanságot, hanem az ellenséges világ is.

A Csinszka-verseket meghatározó kettősség talán a De ha mégis? 1918 című versben fogalmazódik meg legerőteljesebben. Az emberi értékű megmaradás feltétele a múlt őrzése, ám kétséges, lehet-e őrizni egyáltalán értékeket a minden humánumot tagadó korban. Lehet-e a személyes kötelék, az emberi érzelem, a szerelem és szeretet megtartó erő a világgal szemben? 

A Nézz, Drágám, kincseimre 1918 tanúsága szerint Ady őszinte számvetése a hiány és a nincs számbavétele. A látszólagos értékek hajszolása után a végső pillanatban csak a „lázáros kincsek” maradnak. Ezt a tudatot nem feledteti, legfeljebb elviselni segíti az asszonyi hűség és a szerelem.

Ady 1904-12 között hét alkalommal járt Párizsban. Az életrajzi tényeknek némileg ellentmond a költeményekben megjelenített városkép. Ady számára a valós élményektől független jelképként Párizs nem a korabeli művészethez kötődik, hanem az évtizedekkel korábbi szimbolisták városához. Ady így fogalmazza meg első benyomásait a „fény városáról”: „Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány hét óta megközelíteni. Barangolok és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én. Én, én, aki ma is csak három kis rézpénz árán, a döcögő omnibuszon, fönt az imperiálon, durva mesterlegények között szerelmes, izzó verset gyöngyöztem ki lelkemből Hozzád, akit nagy vágyakozások után nemrégiben láthattalak meg. Ott fönn az imperiálon úgy éreztem, hogy tőled messze meghalnék immár. Arcodat, a büszkét, kacérat és igézőt látnom kell most már mindig. Amig csak nagyon el nem fáradok. Óh Páris, Te vagy az én lelkemnek szerelmes nyugtalansága és én benned érzem az életet, a bolondot, a haszontalant, a szomorút, a szépet. És miért élnék, ha más volna én körülöttem a minden, Te kellesz, csak Te, óh bolond, óh szép, óh fájdalmas!”

„Páris neki nem annyira nagyváros volt, mint inkább szimbóluma, elképzelése mindannak, ami szép és fényes, fényűző és gazdag, tetőpontja az emberi kultúrának. Amit Párisból és Párisról írt, még újságcikkekben is, abban aránylag kevés a konkrétum, annál több a Páris-rajongás. A ville lumiere (a fényes város), ahogy Párisban járt és nem járt újságírók szerették akkor írni, s ahogy ő is írta egyszer-kétszer. Páris képének kialakulásában gondolni kell arra, hogy egyenesen Nagyváradról utazott Párisba, anélkül, hogy előzetesen Budapesten vagy más nagyvárosban élt volna.” (Schöpflin Aladár)

Sajátossága ezeknek a verseknek, hogy legtöbbször a magyar valósággal összehasonlítva jelennek meg a francia főváros képei. Az összevetés eredménye szerint Párizs az élet, a művészet jelképe, Magyarország a halál és műveletlenség hordozója.

A Gare de l'Esten 1905 egyik tételmondata: „Óh, az élet nem nagy vigalom / Sehol. De ámulni lehet.” A kijelentés viszonylagossá teszi az összevetést, illetve az elviselhetőség és elviselhetetlenség szintjén teszi meg azt. Ily módon válik központi fogalommá a dal, a művészet, s ez logikusan hozza magával az élet és halál motívumainak szembeállítását is. Az ellentétet nem oldja, sőt tragikus szintre emeli az érzelmi vállalás, mely az értelmi döntés lehetőségét az erkölcsi kötelesség mégis-moráljával váltja („Elátkozott hely. Nekem: hazám...”, „Mégis megyek. Visszakövetel / A sorsom.”).

A Párisban járt az Ősz 1906 a verlaine-i chanson-típusú dal legtökéletesebb megvalósulása. Ady zenévé oldja, s éppen ezáltal általános szintre emeli az elmúlás megsejtésének élményét, az életben a halál állandó jelenlétét.

A Páris, az én Bakonyom 1906 meglepő topográfiai azonosítását az első versszakban megadott szemléleti hasonlóság magyarázza („Ember-sűrűs, gigászi vadon.”). Az összevetés talán ebben a versben a legerőteljesebb.

A pénz motívuma feltűnik már az Új versekben is, ciklusszervezővé a Vér és arany kötetben válik. Ady a polgári világnak azt a sajátosságát ragadja meg, mely szerint a pénz immár nem fizetőeszköz, hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása, a boldogság és boldogtalanság lehetősége, az élet princípiuma. A téma az irodalomban a 19. századi nagyregényben jelentkezik meghatározó módon, s a naturalizmus teszi meg központi regényszervező motívummá.

A Harc a Nagyúrral 1905 a személyiségnek a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi. Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat.

A századforduló és századelő alapvető jellemzője, hogy a biztos értékrend hiányában az individuumokra szétesett, esetleges közösség életének meghatározója a létért folytatott egyéni küzdelem, a mindenki harca mindenki ellen. A létharc mitikussá és jelképessé vált.

A fekete zongorát 1907 Ignotus így jellemezte: „Nem értem, de gyönyörű”. Valójában az egyik legjobban végiggondolt, egységben tartott, logikusan felépített versről van szó. Az élmény, amit megfogalmaz, a bordalok évezredes hagyományára épül, mely szerint az élet elviselhetetlen a mámor nélkül. Ady lefejti a daltípus hagyományosan erőltetett könnyed hangvételét, s fölmutatja a műfajt létrehozó valódi gondolatot és életélményt, a vak végzetnek kiszolgáltatott egyén fájdalmát, szorongását. (Közvetlen előzménye Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versének egy sora: „Keserves Sors, adjatok bort”.)

Özvegy legények tánca 1905 címében jelölt oximoron a természetesnek mondott létállapotból való kiválás tragikus feszültségét hordozza. A polgári világ konvencionális keretei közül csak a mámor révén lehet kilépni, s ez a kilépés egyszerre heroikus, hiszen a fennálló világrenddel való szembeszegülést jelzi, másrészt tragikus, hiszen szükségszerűen vezet el a haláltáncban realizálódó bukáshoz.

A Jó Csönd-herceg előtt 1906 az emberi létezés paradoxonának költői kifejezése, mely szerint életünk a maga időbeliségében nem más, mint folytonos menekülés a halál elől. A felütés a dantei eltévedtségre játszik rá, de Adynál nem jelenik már meg kalauzként Vergilius és Beatrice. A megszemélyesített halál pozitív tartalmú megnevezése az embernek az elmúláshoz való ambivalens viszonyára utal.

A halál-versek (Az ős Kaján 1907; Sírni, sírni, sírni 1906; Három őszi könnycsepp 1906) valójában az élethez való viszony költeményei. Gyakori előfordulásuk - különösen a korai kötetekben - éppúgy fakad a szecesszió élményéből, mint a századelő céltalanságából, a törtség-érzetből. A központi motívum e versekben a sírás, a könny. Ady ezzel Schopenhauer részvét-etikájához kapcsolódik, ami szerint a szenvedés és a kielégítetlen vágy általános létállapotában csak az embertársainkhoz való részvét lehet az egyetlen követendő magatartásforma. Adynál a kölcsönös részvét helyett - a korai, fölfokozott, Nietzsche hatását mutató én-kultusz nyomán - az önrészvét a meghatározó.

A Kocsi-út az éjszakában 1909 az adys szimbólumalkotás művészi szempontból egyik legtökéletesebb megvalósulása. Sikerének titka, hogy elszakad az allegorikus-metonimikus, egyértelműen értelmezhető versépítkezéstől, s egy korélményt, az egységes világkép szétesését, s az ezzel együtt járó félelemérzetet és bizonytalanságot páratlan tömörséggel és művészi intenzitással fejezi ki.

Az istenes versek jelentik Ady költészetének szinte egyetlen rétegét, melyet fenntartás nélkül fogadott a korabeli kritika, s Balassi mellett a legjelentősebb magyar istenes költőnek tartották. Ady Isten az irodalomban című esszéjében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista valláshoz kötődő egyértelmű gyermeki hit után az ifjúkor radikális istentagadása következett. Ez a válasz azonban Ady szerint éppen végletességénél fogva nem volt tartható, s önmagát - felnőttként - szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában. Az Isten-téma Az Illés szekerén kötetben jelentkezik először ciklusszervezőként, s ettől kezdve folyamatosan jelen van az életműben.

Az Isten-élmény rétegei között megtaláljuk a gyermekkori szertartásemlékeket, a vallási ünnepek, a református közösség megtartó erejét. Erőteljesen hatott költészetére és eszmélkedésére a Károli-Biblia; elsősorban az Ószövetség, a zsoltárok dallama és szókészlete. Kimutatható verseiben Nietzsche felfogása, és a dán filozófus, Kierkegaard felismerése: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk bizonyosak. Ezzel a sokrétű hatással is magyarázható, hogy nagyon sokféle Isten-képet találunk verseiben. A szerető, gondviselő Atya alakját idézi Az Úr érkezése 1908. Deista-panteista felfogást tükröz a Szeress engem, Istenem 1908. Az Istenhez fűződő viszony bizonytalansága, a hit paradoxona fogalmazódik meg A nagy Cethalhoz 1908 és a Hiszek hitetlenül Istenben 1906 című versekben.

A Krisztus-kereszt az erdőn 1908 ifjúkori emléket felidézése kapcsán az értékek és életelvek átértékelhetőségéről is vall. Az objektív és szubjektív idő kettősségében válik az egy „Igen” és egy „Nem”-ből két Igen. Azaz életünk időbeliségében tudomásul vesszük, hogy van időtlen érték: havas Krisztus-kereszt az erdőn.

Az Ádám, hol vagy? 1908 a bűnbeesés utáni jelenetre utal, mikor Ádám félelmében elbújt Isten elől. A vers a modern kor emberének köztes állapotát ábrázolja, melyben együtt van jelen az Istentől való elzárkózás igyekezete és a rátalálás vágya. Ebben a szituációban a lírai én számára az utóbbi törekvés ábrázolása és megélése válik fontossá, azaz a haragvó és bosszúálló istenképtől a szerető Isten képéig való eljutás.

Az istenkeresés paradoxonának legerőteljesebb költői ábrázolása A Sion-hegy alatt 1908. A lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, illetve a megnevezés általi birtoklásra. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten viszont állandóan jeleket ad a világ számára, az örömhírt azonban képtelen felfogni és befogadni az ember. Egymás mellett megy el tehát az Isten és az ember útja, s a kegyelmi állapot ritka találkozásában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékokra vágyik a lírai én.

A Szeretném, ha szeretnének kötetben az Esze Tamás komája ciklusban jelennek meg először kuruc versek, s ettől kezdve mindvégig jelen vannak költészetében, kapcsolódva a magyarság-versekhez és tematikához. Ez Ady egyik legsajátosabb, legegyénibb ciklusa.

A témakör felbukkanásának többféle oka van. A kuruc hagyomány rendkívül erőteljesen élt a kálvinista közösségekben, így az Ady családban is. A kurucok a magyar függetlenségért vívott harc jelképei voltak, a meg nem alkuvásé, az igaz magyarságé. A kurucokhoz kapcsolta Adyt családi-egzisztenciális helyzete is, hiszen a kurucok nem szegénylegények, hanem többnyire elszegényedett kisbirtokosok voltak. Adynak ez a motívuma, témaköre részben kapcsolódik, részben újraértelmezési az 1870-es évektől kezdődő és a millenniumi ünnepségekben csúcsosodó kuruc-kultuszt.

Thaly Kálmán gyűjtőmunkájának köszönhetően sok régi kuruc-kori költemény került elő a 19. század második felében, s vált rendkívül népszerűvé. Igaz, hogy a legnépszerűbb verseket maga a történész-költő írta, s illesztette be a megjelentetett válogatásba. Thaly Kálmán vezetésével felkutatják a kuruc-küzdelmek korának emlékeit is, s hazahozzák II. Rákóczi Ferenc földi maradványait. Az ezredfordulós ünnepség hivatalos jelképévé a kuruc vált, ezt jelzi a budapesti Hősök terén fölállított szoborcsoport öltözéke is. A kuruc a nemzeti függetlenség és szuverenitás szimbóluma a századfordulón.

Ady megőrzi a kuruc-küzdelmek lírájának néhány topográfiai, történelmi, eseménytörténeti utalását (Késmárk, Munkács, Bercsényi, Bezerédi, Buga Jakab), de átértékeli a kuruc-mítoszt. Nála a reményeiben megcsalt, az elárult, a hazájából számkivetett ember jelképévé válik, de egyúttal a reménytelen küzdelmet mindig vállaló, hazájába visszavágyó magyar szimbóluma is. A kuruc-sorsban megragadott élethelyzet egyúttal kifejezője lehet a huszadik századi individuum otthontalanságának is.

A Bujdosó kuruc rigmusa 1909 tanúsága szerint a reménytelen, céltalan, értelmetlen küzdelem adja meg Ady magyarságsorsának, e sors értelmezésének heroikus és felemelően tragikus voltát. A balladás tömörségű és hangvételű költemény utolsó két versszakában tudatosan idézi Arany Rege a csodaszarvasról című művét, melyet Ady a legszebb magyar balladának nevezett. Arany fájdalmasan költői víziója visszhangzik a zárlatban az örök magyar úttévesztésről: „Kerek az ég mindenfelé, / Anyánk, anyánk meghalsz belé.”

Ady nemzetkarakterisztikájában, történelemértelmezésében a magyarság, illetve annak sorsa determinált, a legjobb szándék és akarat ellenére is örökké kényszerpályán mozog. Mivel a nekibuzdulásokat végig nem vitt tettek követik csak, nem marad más, mint a históriára és a végzetre való rákérdezés, illetve a könny, a sírás. Ez a tehetetlen magatartás mégis hordoz valami mélyen emberit és igazat, az értelem, a kívülállók számára felfoghatatlant, emberibbet az egyértelmű válaszok hahotájánál - ez az üzenete a Négy-öt magyar összehajol 1909 című költeménynek.

A Hajó a ködben 1909 középpontjában az egyik legtalálóbb Ady-jelkép áll: a „köd-ország”. Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára 1905 című cikkében „Kompországnak” nevezi hazáját: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. Miért hazudták, hogy a komp - híd -, ó, Patyomkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.

Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.

A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.”

Az állandó költői jelenlét programját valló Ady 1918-ban, négy év hallgatás után jelentette meg A halottak élén című kötetét. A okok között szerepet játszottak a háborús körülmények, a kiadó hiánya, a közönség bizonyos elfordulása Adytól, költészetének kifáradása, melyre már a kortársak is felfigyeltek. A kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele Hatvany Lajos, s bár néhány reprezentatív vers kimaradt a művek közül (Új, s új lovat), a kötet jelentősége, művészi összefogottsága csak az Új versekhez mérhető.

Az általános szellemi és erkölcsi eltévelyedés időszakában (a katonák énekelve mentek a frontra; az Internacionálé a háború idejére felfüggesztette az osztályharcot; az amerikai írók - a későbbi elveszett nemzedék tagjai (Hemingway, Dos Passos, Fitzgerald, Cummings) - átjöttek az európai frontokra, hiszen a háborút a férfias erőpróba színterének tartották; a háború elején Thomas Mannt franciaellenes, a francia írókat németellenes nacionalista érzelmek fűtötték) az Ady-költészet kezdettől fogva mélyen és egyértelműen háborúellenes és humanista álláspontot képvisel. Egyetlen vers kivételével a megírást kiváltó okok között nem találunk konkrét háborús eseményt, Ady mindig a világégés egészét láttatja. A háború a zűrzavar, a káosz, az apokalipszis ideje. Ennek felismerésével átértékelődnek a korábban vallott eszmék és eszmények is. Legszembetűnőbben ezt a Tegnap-Holnap motívumpár értéktartományának megváltozása jelzi. Az induló Ady számára a Holnap és az Új a legfontosabb érték, s ezzel állt szemben a Múlt visszahúzó ereje. A háború perspektívátlan idejében a Jövő, a Holnap csak újabb borzalmak szülője lehet, ezért megtartó értékké a Múlt, a Tegnap lép elő. Megváltozik a lírai énnek a közösséghez való viszonya is. Az ostorozó, bíráló hangot a közös sorsvállalás felelőssége váltja fel. Mindez azt is jelzi, hogy a szecessziós-szimbolista látásmód és világértés megváltoztatására kényszerül Ady, hiszen az individuális perspektíva a válaszok szűkös lehetőségét nyújtja csak. Tükröződik ez az újfajta látásmód a költészetértelmezés, illetve a költői feladat újraértékelésében. Az írástudók feladata az emberiség felhalmozott erkölcsi, kulturális értékeinek őrzése, túllépés a ma rettenetén, az időbeliség és történetiség jegyében.

Poétikai-stilisztikai változás, hogy a szecessziós-szimbolista, túldíszített jelképek helyébe elvont fogalmakat emel szimbólummá (vér, ember). Előtérbe kerül a modern költészet változásaival párhuzamosan a drámaelvű líra, illetve a drámai monológ, szoros összefüggésben az újfajta személyiség-felfogással. Megjelennek az avantgárd hatások, elsősorban a külső-belső zaklatottságot tükröző expresszionizmus, illetve a tudat mélyrétegeit feltáró szürrealista jegyek.

Az Emlékezés egy nyár-éjszakára 1917 kulcsszava a fordulat, az emberi világ átcsapása apokaliptikus jelenbe, anélkül azonban, hogy a végső igazságszolgáltatást követően az isteni rend jönne el. A fordulat különböző szinten jelentkezik és értelmeződik. Az életrajzi, illetve annak szánt mozzanatok mellett elvont eszmetörténeti szint is jelentkezik: a világégés és pusztulás legfőbb oka a szeretet hiánya, a részeg gondolat.

Az Ember az embertelenségben 1916 az egyetlen vers, melynek azonosítható a történeti élményháttere: a csucsai várkastélyból nézi „a borzalmak tiport országútján” menekülő erdélyieket. Ady alkotás-lélektani mozzanatként az eleváció élményét használja. Ez a fölülemelkedés és perspektíva adhatja meg a távlatos gondolkodás reményét. A magyar költészet legnemesebb hagyományaihoz visszafordulva fogalmazza meg magyarság-élményét: a magyarság értéke és mértéke az emberség értékével és mértékével azonos.

Az E nagy tivornyán 1917 a „kizökkent az idő” hamleti dilemmáját veti föl. Ennek összetevői: az erkölcsi és mentalitásbeli viszonylagosság, a jó és rossz különbségtételének hiánya, az élet értéktelensége és ebből fakadó értelmetlensége.

A múltőrzés jellemzője (Tegnapi tegnap siratása, 1914), hogy az értékek a jelenből visszatekintve kapják meg fontosságukat, a „megrontásoddal megszépült varázs” által. A Mag hó alatt 1914 alapvető természeti képe mint szervezőelv arra figyelmeztet, hogy a jelen borzalmából csak az individuális perspektíva meghaladásával, a történetiséggel, az örök körforgás felismerésével lehet túllépni. A tegnap őrzése önmagunk és a remény őrzése, mely egyúttal az önhűség kifejezője is.

Az eltévedt lovas 1914 Ady egyik legösszefogottabb, mindvégig egységben tartott, alapvető szimbólumát rendkívül sokféle értelmezési lehetőség felé kitágító verse. A költeményen végigvonuló fenyegetettség, céltalanság egyszerre jelezheti a 20. századi személyiség, a tárgyiasított költői én bizonytalanságát és a magyarság örökös úttévesztését. Költői bravúr, ahogy az elkoptatott motívumok, szóképek, a sokszor használt fordulatok bonyolult, összetett értelmezési lehetőséget kínálnak.

A háborús versek sajátossága a hangnem, illetve a világhoz, emberhez való viszony és magatartás megváltozása. Az akartan, provokatívan kíméletlen hangnemet, az ostorozó hangvételt a megértés váltja fel. Ennek legszebb kifejezője az Új s új lovat 1914, melyben az egyéni lét pillanatnyisága és a történelmet jelképező „nagy Nyíl” közti aránytalanság tragikumát a megérkezettség illúziója oldja. Ady rendkívül árnyaltan ábrázolja a körkörösség és teleologikusság problémáját. Az egyéni élet önmagába visszatérése, ennek tragikusan elégikus volta föloldódik a történelem egyén által nem követhető, de a „piros, tartós örömig” elvezető célelvűségében.

A Krónikás ének 1918-ból stílusa tudatosan archaizáló. A bokorrímként megjelenő ragrímek a monotóniát, a kilátástalanságot, a káoszt mint állandó jelent érzékeltetik. A 16-17. századi krónikaszerzők hangjának felidézése Ady esztétikai-poétikai útkeresését is jelzi: a lírai én tárgyiasítását és egyben feloldódását az ábrázolt tárgyban, eltávolodását az élmény pillanatnyiságától.

„Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket” - írta önmagáról 1909-es önéletrajzában.

Forrás: Kulturális Enciklopédia