Hajnali erdőben, szívek sűrű
rejtekében támad friss szellőben
csudareggel első sóhajtásában
párát bontó napsugarak köntösében
erre a varázsokkal teli, sárgolyóra
mit ti emberek úgy hívtok föld anya
tündérnyelven meseszépen csupán Gaia
szárnyamat gondosan leplembe rejtve
érkeztem a hívogató ismeretlenbe.
Csodáknak kapujáról nyíló mozdulat
Elrévedő pillantásában a múltnak
Illatában még simogat
Ereje már nem tart vissza
Tündérvilág felsejlő mosolyában zengi
Sóhajának melegét mellkasomra ejti
Jöttem érted s bár még nem talállak
arcodnak képét odafönn szemem mögé zártam.
tüdőmből pillangók, utolsó tünde lehellet
szálljanak égbe föl, hirdetni jöttömet
vigyázva lábam alatt tékozló világra
bogárra, virágra, hamvas, tollas madárfiára
csöndesen ballagok széles nagy világba
térképem a képed, lelkem tükörmása
Hol lellek, megleszel, holnapra, hajnalhasadásra.
Az estnek felfénylő Holdsugarában
Arcodban, arcomnak holdvilága
Repítve magaslatok árnyán
Meséknek legszebb csoda világán
Körülölelve az Eget és a Földet
Megérkezvén az EGYnek napsugarában.
Tiéd vagyok, néked küldtek fenti népek
parancsolj velem, legyek néked
alázatos szolgád, magasságos fejedelmed.
Angyalszívem húrja túlfeszítve
dalod rajta, hangjaiban csendesedve
erdőbe, oda a reggeli mesésbe, álmunk
hazatérő, ordasokkal kergetőző
hűs éjjeli szellő, játszik velünk.
Játszadozva hinti a földnek édes sarát
Mennyek áldásának virágba borultát
Pokloknak lángja ránk borulva védőn
Morajló kincsét a föld legmélyéről
S égő lángok magasba ívelésén
Éri el létét a világ mindenségben
Csendes dobbanása hallik még a térben
S dimenziókon át feszül meg a létben.
Csöndesülő létünk, álmod meredélyén
lépteimmel pokol tornácára, báván
nézek le a mélybe, csábít érdessége
szárnyam s véle ki voltam, szárnyas
hírnöke égnek, földre szökkent míves
teremtésnek, szárnyam mélyből szökő
égig érő piros nyelvű máglyára vetem
s melletted mindörökre immár,
állok, idő szabta örök valóságba.
Az idő beleroppan a dimenziók határán
S a térgörbék meghajolnak az Örökkévalóságnak!
0 Megjegyzések