Kóboroltunk Káva bíbor-arany ösvényein,
kéz a kézben és mégis, hogy, hogy nem,
az ismerős vidéken, mint az életben, eltévedtünk.
Nem sajnálom én a sok ősz tarolta évet.
Hiszen esztendőink: elröppenő másodpercek.
Az elröppenő másodpercek pedig évezredek.
Sötétedni kezdett. Lelkemmel átöleltem lelkedet.
Aztán leültünk a patakparton. Könnyebbült
lélegzetünk. Félelmeinket a csók oldja.
Megértjük mában fogan a holnap.
Vékony faággal egy kis hajót rajzoltunk a porba,
abban mindig együtt leszünk,
mert mi már tudjuk, hogy az ember egyedül
félkarú hajóslegény az élet tengerén.
0 Megjegyzések