Kifolyt a lelkem a szutykos utcakőre,
Testemet is kutyák elé vetem.
Eltört szerető hitem, mint télidőn,
Az ártatlan-fagyos gallyak.
Elfáradt már a kezem.
Nem ápolhat az árva hold-fénye, hiába,
Lelkemben taposnak most parasztok.
Korcsok vonszolják testemet keresztül,
A túlzsúfolt sikátoron.
Nem nőnek új harasztok.
S keserű íze a nyomornak, csorog
Végig megmaradt vérző ajkamon.
Csak egy utolsó szót nyögnék, mielőtt
Porrá zúzzák gyönge hangom.
S elfelednek egy hajnalon.
Kecskemét, 2012. március 3-4.
0 Megjegyzések