A városra fehér függönyt akasztott a tél. Teaillatú szobám ablakán át gyönyörködöm a sűrű hóesésben. A havazás mindig felidézi bennem gyermekkorom karácsonyváró hangulatát, mikor még várva vártam a karácsonyi angyalokat. Szinte hallom az angyalok ezüst csengettyűinek csilingelését. Amint figyelem a hópelyhek táncát, a vattabundába öltözött háztetőket, a behavazott tájat, azon kapom magam, hogy egy gyermekdalt dúdolok:
"Oly fehér a rét , a róna,
Mintha porcukorból volna.
Nagy pelyhekben hull a hó.
Itt van, itt a Télapó."
Már az erkélyt is vastagon lepi a hó.Lám, a szék már alig látszik ki alóla. Hozom a seprőt, hogy leseperjem. Mielőtt azonban kinyitnám az ajtót, megáll a kezem. A hóbundás szék alatt két kis veréb kucorog felborzolt tollazattal, egymást melengetve.
Fáznak és bizonyára nagyon éhesek lehetnek. Ki tudja, mikor ettek utoljára?
Elszégyellem magam: Miért is nem gondoltam erre hamarabb?
Könnyen vagyok én: Van meleg szobám, mindennapi kenyerem, de ezeknek a kis tollas koldusoknak ki ád vajon enni?
Madáretetőt kell készítenem! villan elő a gondolat.
Igen ám, de miből?
Tanácstalanul téblábolok. Számításba veszek minden meglévő anyagot, amiből etetőt tudnék fabrikálni. Hosszas keresgélés után végre találok két kiürült műanyag dobozt, melyekből kifogyott az ultrakrém. Dekliből talpat ragasztok nekik és nyílást vágok az oldalukra. Végül feldrótozom mindkettőt az erkély korlátjára. Megtöltöm morzsával, kölessel és kukoricadarával, aztán+ letakarítom a havat az erkélyről és a rácsokra szalonnadarabkákat kötözök.
-Így ni, mostmár jöhetnek a vendégek!
Sokáig kell várnom, amíg visszabátorkodnak.
Végre megérkezik a két kis borzasom. Megpihennek a szék támláján és szemügyre veszik a dobozokat.
-Itt valami nincsen rendben...mondja az egyik. Valami megváltozott. Ezek a házikók az előbb nem voltak itt. Várj, majd előbb megnézem én, mi lehet bennük!
Óvatosan az egyik etetőhöz röppen és bekukucskál. Aztán nekibátorodva közelebb libben és felcsippent néhány szem morzsát.
Örülök, hogy felfedezték és várom, hogy menten nekilássanak a falatozásnak.
Ám csalódottan látom, nem úgy történik, amint elvártam tőlük.Miután megszemlélték az etetőket és megkóstolták az ennivalót, mindketten elrepülnek.
Csalódott vagyok. Talán nem ízlett nekik a vendéglátó hidegtál?
Úgy érzem, mintha visszautasítottak volna.
Jó félóra múlva, élénk csicsergéssel egy egész verébcsapat landol az erkélyemen.
Körbeülik a korlátot és szemlét tartanak. Itt van a két kis borzasom is.Aztán a csapat vezére, aki fekete nyakkendőt visel a begyén, beröppen az egyik etetőbe és szórni kezdi kifelé az eleséget.
Nosza, a többiek mind nekilátnak a kiszórt ennivalónak és szorgalmasan csipegetik, mint akik parancsot kaptak az evésre.
Arra a következtetésre jutok,hogy a nyakkendős a törzsfőnök és csak az ő engedélyével táplálkozhatnak a többiek. Tán éppen ezért nem mertek enni a borzasok az imént, mert még nem kaptak rá parancsot? Mindegy, ez már az ő dolguk, az enyém pedig az, hogy mától kezdve ki ne ürüljön az ennivaló az etetőkből!
Később, amikor már mindennapos vendégeim lettek a tollasok, tapasztaltam, hogy a verébcsapat valójában egy dinasztia, melynek törzsfőnöke, tisztjei és altisztjei vannak, kik arról különböztethetők meg, hogy kisebb, nagyobb nyakkendőcskét viselnek a begyükön. Előttük tiszteletteljes alázattal hajt fejet az egész csapat. Ők ellenőrzik az eleség ehetőségét és körültekintően felügyelnek, nincs e veszedelem; csapda, vagy ellenség a közelben?
Azonban nem csak ők esznek, hanem kiszórják az ennivalót, hogy mindenkinek jusson belőle.
Erős bennük a szociális érzés, ezt meg kell hagyni.
Ámde azt is tapasztalom, hogy jaj annak a rokonnak, aki vét a szabály ellen, mert kíméletlenül kipenderíti a főnök az etetőből. Nincs pardon. Megragadja nyakán a tollat és akárhogy csipog, sipákol és kapálódzik a renitens, rövid úton kihajítja .
Pár nap múltán gyarapítom az etetők számát.Már négyre szaporodott az etető háziküók állománya. Nem csak verebeim vannak, de felfedezték a vendéglőt a cinkék, tengelicék, vörösbegyek, pintyőkék, zöldikék, meggyvágók, sőt a szeletelt almár a rigó is megjelent, a szalonnát pedig a harkály csipegeti.
Aztán nem jönnek ám minden szíre-szóra, hanem óránként érkeznek. Csodák csodájára, náluk a déli harangszó is ebédidőt jelent.
Bosszant, hogy a főnökök kikotorják az ennivalót. Gondolok egyet és puliszkát főzök.Szép, tojásdad alakú sárga gombócokat formázok belőle és minden etetőbe teszek egyet, egyet.
-Ezeket kotorjátok ki, ha tudjátok! mondom és szívdobogva várom a vendégeimet, vajon mit szólnak a lakomához?
Hanem, mi történik? Megjöttek végre, azonban hozzá sem nyúlnak az ennivalóhoz.
Körülülik az erkély korlátját és tiszteletteljes csodálkozással szemlélik a sárga tojásokat. -Vajon ki járt itt, amíg ők távol voltak? Ki tojhatta ezeket az óriási tojásokat?Bizonyára valami nagy madár lehetett, mert veréb az nem tehette.
Biztos, ami biztos! Jobbnak látják eltávolodni innen, mielőtt még a nagy madár visszajön és megkoppasztja őket.
Elrepülnek, ám nem mennek messzire. Itt köröznek, repkednek a fák között, gondos őrizet alatt tartva a vendéglőt.
Nincs mit tennem, szétmorzsolom a gombócokat. Mikor végre visszaóvakodnak, nagy az öröm. Élvezettel csipegetik a finom, olajos kukoricadarát.
Ám egy napon szokatlan látogató érkezik.Egy nagy madár ül az erkély korlátján: Rozsdavörös, babos tollazatú, horgas csőrű, nagy karmú, sárga szemű vörösvércse. Nyilván a madarakra vár, mert némán, mozdulatlanul szemlélődik, ám rá se néz az eleségre. Ő is éhes. Lakmározni jött az etetőhelyre, hogy mészárszéket csináljon belőle.
Meglebbentem a függönyt és néhány másodpercig farkasszemet nézünk egymással.A vércse elrepül és én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ettől kezdve éberen figyelem, mikor jelenik meg ismét.
Mióta az első madáretetőket kitettem sohasem vagyok egyedül. Mindig vannak vendégeim. Télen az etetőkre, nyáron pedig az itatókra jönnek a madarak. A verébmamák a konyhám ablakának párkányán tanítják enni kitollasodott fiókáikat. Forró nyári napokon a fészkeken költők átizzott testtel, tikkadtan jönnek az itatóra. Kortyolnak a vízből, megmártóznak és felfrissülten folytatják a költést. Már a gerlék is ideszoktak. A rigók pedig itt a szemközti fa lombjában énekelik el reggeli és esti imájukat.
Amióta mindennapos vendégeim lettek a tollas kis barátaim, gazdagabb az életem.
0 Megjegyzések