Fülön ragadta, és magához vonzotta a tó. Akkor járt ott először. Reggel érkezett, késő délelőtt, várták az állomáson: hitvese, anyósa, el ne tévedjen az ismeretlen tájon.
A gyermek nagyapjával játszott a vízben, mikor a táborba értek. Ruháit letéve, s könnyű reggelijét elfogyasztva a vízbe lépdelt leváltani az ügyeletes nagyszülőt. A kislány köszöntötte apját nagyokat cuppantva mindkét arcára, majd csónakázni támadt kedve.
Összeráncolta homlokát, itt áll élete delénél, s az evezés nem épp a kenyere. (Megélni sem tudna belőle.)
Partközelben jártak. Hatalmas kövek csipkézték a partszegélyt, a csónak könnyen zátonyra futhatott. Elhatározta, nyugodt lesz. Könnyed. (Majd csak feltalálja magát, mint afféle elsüllyedt földrészt, vagy az elme mélyén szunnyadó leleményes találmányt.)
Beült a csónakba, kirakta kétoldalt az evezőket. Próbálkozott. A víznek alig volt sodra, s ő akárhogy evezett, jó vagy rossz ritmusban, mindhiába, újra meg újra a part-menti köveken kötöttek ki. A kislány türelmesen nézte szerencsétlen, ügyetlen küzdelmét az elemekkel. Egyre hisztérikusabb, idegesebb lett.
Kiszállt, ismét beült.
Enyhe szél támadt, egy pillanat alatt lekapta a kalapot a gyermek fejéről. A kapkodó evezés nyomán gyorsabban és gyorsabban fodrozó víz elsodorta a kalapot, s az hirtelen elmerült.
Így telt az egész nap. Estére elfáradt, leverten a sátorba ment, megkereste a helyét, próbált elaludni. (Kint ciripeltek a tücskök, a vízen nyugodtan ringtak a kikötött csónakok, vitorlások.)
Felült, papír, toll után kotorászott. Kiírta magából - egyetlen vers erejéig - a tehetetlenségét:
Sátrat borít fölém az ég
egy másik alatta, a kalap a
tó mélyén nyugszik, fejéről le-
söpörte a szél, odaveszett.
Egy másik az egyikhez tartozik
víz úszik a part ellenében
a mester iszik egy kávét, ki-
menti az összes fuldoklót, el-
kergeti a tarajos hullámokat.
Este van, elalszunk, reggel lesz,
az jó, és jó még a kilenc is
de a négy az kevés és mikor lesz
öt meg hat, míg kisüt a nap,
aludni nem kell, csak nézni a
halakat a csónakból.
Leszállt az est. Hozta aranyló csillagait s part-menti vándorait az ég alatt. Otthagyta a sátrat, kiült egy padra, nézte a vizet. A felszínre gondolt s a mélyben a kalapra. Zaklatta magát, ügyetlenségén, drabális mozdulatain nem tudott úrrá lenni. Ott sem, akkor sem.
Fürdőruhára vetkőzött, meleg volt a lassan csordogáló éjjel. Lassan, kimérten - el ne rontson valamit - vízre tette a csónakot.
Halkan beleült, majd kiszállt, beljebb tolta, s ott próbált evezni.
Csendes éj volt. Mint abban a karácsonyi dalban, amit a kislány úgy szeretett, csak most nyarat írtak. Párhuzamba állította az evezőt, merített, húzott, merített, húzott. A csónak összevissza ritmusban, de haladt. Az akarat diadala, gondolta. Egyre beljebb került, s tudta, a víz lassan bár, de mélyül, s ő nem a legjobb úszó. Shelleyre gondolt. A halálára.
(Shelley élete utolsó hónapjait egy Spezia melletti tengerparti villában töltötte,két barátjával 1822. júl. 8.-án hajóútra indult, s a tengerbe veszett.)
Az égre nézett, a csillagokra gondolt. Evezett, evezgetett tovább. Lassanként kimerült. Megállt pár percre, a vizet nézte, s ahogy fejét lefelé tartotta, elaludt.
Szikrázó napsütésre ébredt. Élt. Ott nem volt tenger, sem vihar, csak a vakszerencse. Hangokat hallott. Mintha ők keresnék. Mosolygott. A part felé vette az irányt.
0 Megjegyzések