(Ennek a történetnek tetoválásról kell szólnia.)
Akkoriban Brett Easton Ellis novelláit olvastam. Hatottak rám a figurák, szentül meg voltam győződve, ilyennek kellene lennem.
Afféle machok.
Akik nem esnek el, és nem történik velük semmi kínos. Nem topák, és minden sikerül nekik, a nőkről nem is beszélve. Ápoltak, mindig frissen borotváltak, jól öltözöttek, van tartásuk. De persze távolságtartóak, meg tudják védeni magukat, szóval Ők az igazság bajnokai. Ilyen egyszerű.
S van egy-két jól elhelyezett, szép, de szolid, s persze legalább kétszínű tetoválásuk.
Az életem hosszú ideig abból állt, hogy különböző városok, különböző lakásaiban tartózkodtam. Várakoztam. Az ürességben véltem megtalálni a teljességet. Aludtam elnyúlva a földön, ébredéskor ábrándoztam. Bizonyosan tudtam, hogy keresek valamit, valakit, de hogy mit, arról semmi elképzelésem nem volt.
Ücsörgök reggel a buszon, megyek ide-oda az állomások között, terveket szövögetek egész napra. Gondolom, bemegyek egy moziba, elnézelődöm a bolhapiacon, beülök egy kávéházba, elolvasom a napilapokat. Mindezt gondolom, s hirtelen belém kavar a látvány.
Felszáll egy igazi macho.
A leborotvált szőr helyén pattanások nőnek, ezen tűnődöm; körülbelül hatodszor mondja el ugyanazt félóra leforgása alatt, nekem meg emelkedik a pumpám, s ha a törvény és rossz ízlés engedné, belenéznék a fejébe.
Ott áll a marcona külsejű alak az ülésem szélénél. Hallgatag néz maga elé. Nyers színű vászonöltönyt visel, fehér pólót, mokaszincipőt. Minden jól áll rajta.
A busz döcög jól kimért pályáján, s ahogy a férfire pillantok, megállóhoz közelít. Lassan, csikorgósan nyílik az ajtó, akkor a macho hirtelen mozdulattal megragadja a fecsegő asszonyt, és leteszi a buszról. Majd visszaszáll. Dermedt a levegő. Néz ki az ablakon, mintha mi sem történt volna. Lassan haladunk. Dugóba keveredünk. A következő megállónál leszállok. Állok, ácsorgok az út szélén. Kinyílik a busz ajtaja, leszáll a macho, felemel egy kocsit az elejénél, majd a hátuljánál fogva, és könnyedén arrébb taszítja. Megtörli alig izzadt, sima homlokát, és felszáll a buszra. Elindulnak.
Állok az út szélén, nem értem. Sétálok a városban, ismeretlen kis utcákba tévedek, nincs különösebb célom, így felfedezhetek valami váratlant. Valami csemegét. Az egyik utca végében zöldségárus kókad áruja mögött. Veszek pár banánt, megéheztem. Pár szót váltok az eladóval a forgalomról, a melegről. Elmajszolom a banánt, kóficálok még keveset a környező utcákban, a kirakatokat nézem, olykor sóvárogva, végül rászánom magam, és jelentős késéssel bemegyek az üzletbe.
Nem örülnek nekem, mintha el akarnának távolítani. Lassan délutánba hajlik a nap. Fenyegetőznek, hogy ha még egyszer elkésem, kereshetek más munkát. Nem nagyon ijedek meg, mégis mást mutat az arcom. Rám bízzák az aznapi bevételt, hogy vigyem el a központi postára, de szedjem a lábam és a csekkel térjek vissza még zárás előtt.
Megszokott tempómban elindulok a bankba. Se nem sietek, se nem sétálok. De most más útvonalon haladok a változatosság kedvéért. Erre még nem jártam, remélem nem tévedek el, de a város szerkezete, egymást keresztező egyenes utcái nem engedik a bizonytalankodást, vagy hogy utat veszítsen, akár tévesszen a járatlan turista, vagy arra tévedt ott lakó. Az egyik sarkon felfedezek egy tetoválószalon. Agyamba égve a reggeli macho, a kirakat nem hagy továbblépni. Kinyitom az ajtót, belépek.
Az üzlet most épp csendes. Megszólít - talán a tulaj, s a mester is - mit kívánok. Csak nézelődöm, s hozzáteszem még, nem mutatna-e nekem kisméretű motívumokból mintakollekciót. Milyen testtájra szeretném, kérdez vissza. Nem biztos, hogy akarok tetováltatni, mondom, de akkor már sejtem, a pénzt, lehet, hogy soha nem adom fel, ahogy valószínűleg állás után is nézhetek, hacsak le nem csuknak lopásért, de kit érdekel. Bár ez nem olyan nagy tétel.
Lapozgatok a könyvben, pillangók, különféle állatok rajzolatai között vizslat a szemem. Nem tudom, csak sejtem, mit is keresek. Megcsillan a szemem, fáraszt a lapozgatás. Eszembe jut, mit is szeretnék. Kicsi motívum, kevés vonalból áll, tán nem is olyan fárasztó egyikünknek sem. Felnézek. A mester várakozóan tekint rám. Azt hiszem megvan, bár a könyvben nem találtam. Tudna nekem csinálni egy jing-jang jelet, kérdezem, s magyarázom is mindjárt, miben is áll az.
Leültet, előveszi a szerszámait. Tűket, festéket és a szerkentyűt, melyre ráhelyezi a tűt. Megkérdezi, milyen színű legyen. Halványzöld, válaszolom. Megkeresi jobb karomon a megfelelő helyet, és megállapodunk, hogy ott a felkar közepén jó lesz. Fertőtleníti a bőrt. Fogja a tűt, és lassan beviszi a festéket a bőr alá. Kicsit karcol, vérzem is, de kit érdekel. (E pillanatban a hiúságom foglalkoztat, s különféle helyzeteket eszelek ki, melyekben hűvös, határozott és könnyed lehetek.)
Elkészül az alap, megvan a kör. Majd a belső elválasztó hullámvonal. Következik a kisebb kör. Majd az egyiket finoman besatírozza, s azután a másik környezetét. Eltelik némi idő.
A szemem vérben forog, a fejem zúg, a hajam, az arcom vizes. Elájult, mondja a mester, és folytatja a munkát. Újra megszólal: kész vagyunk.
A zsebembe nyúlok, mivel tartozom, kérdezem, és meglobogtatom a pénzköteget. Pár ezer forint van nálam, mindenféle címletekben. Annyi épp elég lesz, s felmarja az egészet.
Leforrázva távozom.
Egy ideig lopva nézem, nézegetem az utcán. Már nem vérzik, szép, tiszta rajz. Aztán módszeresen ráhajtom hosszú-ujjú pólómat, és szégyenkezéssel vegyes büszke tekintettel elindulok.
Az összes pénz oda. Vissza nem mehetek, de még haza sem. Sétálok tovább az utcán. Betérek egy ivóba, kérek egy pohár vizet.
Az este az állomáson ér. Felszállok egy vonatra, nem tudom hová indul, de nem is fontos, csak távol lenni feltételezett üldözőim elöl. Várom a kalauzt, a wc-ben lapulva.
0 Megjegyzések