A karácsonyt ünnepeltük, mint minden szabályos család, ahogy ez szabályosan lenni szokott… együtt voltunk.
A feleségem, a gyerekek, no meg az anyósom; a kedves mama. Azért csak ő, mert boldogult férje elköltözött, éppen karácsony ünnepén. Lehet, hogy csak tele lett a töke a szokásos menüvel, amit évek óta mindig öt órakor tálal, anya és lánya.
A vacsora tálalva – kiáltotta feleségem.
- Mi lesz a vacsora?
- A szokásos - válaszolta.
- Na igen, mindig a szokásos.
- Ne legyél utálatos, legalább ma ne! Rántott hal, franciasaláta és sütemények. Anyuka sütötte a bejgliket, nézd milyen szépek!
- Valóban - mondtam, de nem tudtam, hogy kérdeztem-é vagy állítottam-e, mert annyira megbabonázott az a két bejgli. - Olyanok, mint a mama - mondtam a nejemnek, és rámutattam a kelt tészták márványos erezetére, amelyekről határozottan az anyósom ráncos bőre tükröződött vissza.
- Akár a tükör - dicsértem a remekbe sütött darabokat.
Még el sem kezdtünk enni, már a hasamon ült a vacsora.
- Sanyikám! Fiam, egyél még egy kis bejglit - biztatott a mama. Tudta, hogy nem szeretem a bejglit, és azt is tudta, hogy fáj tőle a gyomrom. Tudtam… ezért a nagy kedvessége.
- Milyen idióta szokás a kínálgatás- mondtam. - Ha ízlik, veszek még, ha pedig nem, ne erőszakolják belém senki örömére. Különben is mindjárt bontjuk a csomagokat.
- Már aki kapott. - Megint a mama.
Erre már nem szóltam semmit, fáradtan a feleségemre néztem.
Nem tudom, karácsony ide vagy karácsony oda, de megint megszállt az ördög, ha nem is maga az ördög, de mindenféleképpen egy leszármazottja.
Megvártam, míg a fához férek, aztán bontogatni kezdtem a csomagomat. Akár látatlanban is felsorolhattam volna a tartalmát, bár semmilyen látnoki képességgel nem rendelkezem az óta sem. A szokás, a megszokás ami a hatalmába kerekítette a múló ünnepeket. Már majdnem örültem a zokninak, nyakkendőnek, meg a tizenkettedik pár kesztyűmnek; ugyanis ennyi éve élünk házasságban.
- Van ám még egy meglepetésed - mondta egyszerre a két test az egy lélek, anya és lánya.
Tényleg… a fa alatt egy felbontatlan doboz. Érte nyúltam, és azon gondolkoztam, vajon mi lehet benne. Talán egy orsó az új pecabotomhoz, vagy sínek a vasútmodellemhez. Nem, ez csak a gőzös mozdony lehet, amire régen fáj a fogam, de amit sosem engedhettem meg magamnak. A sok talántól és a sok vágytól izzadni kezdtem, nagy szusszanással ültem a fa alá, és óvatosan kezembe vettem a dobozt, forgattam, rázogattam, végül óvatosan kibontottam a csomagolópapírból. Kiszáradt a szám, és a szívem a halántékomban dobogott… egy cipődoboz… nem lehet igaz. Sóhajtottam, és a családomra néztem. Megkaptam a mozdonyt és talán a síneket is?
- Bontsd csak ki! - biztatott az anyósom.
Résnyire szűkült szemmel, majd rekeszizmába boruló szívvel lassan, csiga lassan emeltem meg a doboz fedelét, gusztáltam a tartalmát. Nem akartam élvezetlenül hagyni, ki akartam élvezni a csoda minden pillanatát, ami általában három napig tart, de nálunk, nálam … elrobogott három másodperc alatt.
A dobozban egy pár sportcipő lapult.
– Tetszik?- kérdezte feleségem.
– Nagyon- hebegtem, és kivettem a sportcipőket a dobozából. Kezemben a Wink futócipővel hülyén és becsapva éreztem magam.
- Tudod kitől kaptad?
- Igen, tudom. Az édesanyádtól! Hiszen rajta van a neve. Kivette kezemből a cipőket, úgy forgatta jobbra, balra, fel és le-lenézett rám, miközben kereste édesanyja nevét a cipőkön.
- Hol? Hol van?
- Nem látod? Ott van előtted! Wink mint winkkurva.
Nem is tudom, csekélységem mondta-e ezeket. Vagy egy ördögi származék?
0 Megjegyzések