Vörös labdám a Nap -legördült az égből,
szám vérvörös, ajkaim körött szénfekete csík
szememen sárga csillag - a göncölrúdhoz révül;
a tetők alatt nincsenek házak, ami alul van elveszik...
Az eső fölött állok, pont a felhőrajzás hátán
billegek, és elzuhanok
lenyúlok és merítek az esőből koponyámra
az ajtót megbélyegezte az istensátán,
ahová indulok – pokolfutásra -
sűrű esővel zuhanni rá a Földre.
Angyal vagyok, odalent vár egy hosszú nehéz menet -
elhagyom a hófehér testet a nyurga szárnyakkal,
koponyámra lyukat lövök, nyolc milliméter löveg -
s kiszökök a résen, elhagyom a fehérre meszelt fal - az angyaltest börtönét ,
felhők alá szállok, hogy két grammnyi lényem
egy gyermek orrán át találjon utat, mígnem el nem érte velejét.
Le kell szállnom a felhők alá... -
Trombitám kerestem a deszkák között,
miután egy padlásszobában ébredtem,
át akartam menni a falon, a csontkupolák fölött,
de egy rémuralmi kéz lerántotta gerincem és fejem.
Láttam, ahogy tömegek vesznek el a ködben,
akár egy nagy darálóban a Moszkva téri lépcsőn;
s a metrókocsikban – igénytelen szóvirág egy könyvben:
“ s látá Isten” -
folyamatos halálért születőit -
A mozgólépcső egyik felén beözönleni,
s látá halóit
a másik félen ömleni.
“s látá Isten, hogy ez jó”
Göcsörtös bábok kaszálják el egymás kegyetlenségeit
Akasztanak, láncolnak, bebörtönöznek .
Egy öreg hobó eltáncolja Stravinsky álmait,
közben nem érez semmit , csak követ -
Hófehér arcán feketék a könnyek ,
impromptu esik ki, a sorokra ráír az ékezet:
halott –( hál ott) az utcaszínpadon -
papírfelhők kartonfák, s karfák tudathasadásban -
senki nem látja – üres a peron -
ő érzi a színpadot e téboly világban.
de az emberek nem látják őt,
ő egy olyan színész, akit nem látnak az emberek -
Ő egy olyan megrohadt , nyomorult amatőr,
akit nem lát más csak mindig a berek....
Míg a nemzet színészei vastapsot kapnak ,
s más gondolatának bábjai lesznek -
ez a nyomorult itt nekiront a sárga falaknak,
míg bele nem döglik – hogy ő nem színész -
Nem! Csak kikopott kabátját nézte jelmeznek -
S a pofájába köpik, hogy ő nem színész.
Közben meg földre szállt egy angyal -
félszegen mosolygok – s ideáim kezembe temetem,
agyam tenyeremben lüktet az indulattal -
kockás-terítős kocsma asztalára csapom rá fejem -
szemhéjam pupillám felett romlott-fekete és színhús vörös.
röhögnek rajt, hogy kalapján áttipor
és nadrágszárában épp hanyatt esik -
egy utcaszínész bármikor
el akarna futni színészségei elől -
Csak kell az a nyomorult plakát,
az egyetlen…mit ő a Moszkva kukájára gyűrt -
(nagy szavak)
Az ember nem szabadságra született,
hanem arra, hogy szabaddá tegye magát.
A legjózanítóbb a részegség felismerése lehet.
A jövő percei ugyanúgy megvannak számlálva,
mint a múlt percei-
múltunk csak jövőnk múlásával ér véget -
Azon a ponton, hol a kettő egyetlen jelenné semmisül,
nem futnak tovább a percek. S nincs már folytatás.
"Én Angyalt játszottam..."
- s kiégett szememben már csak ennyi ül.
0 Megjegyzések