Ünnepeinknek néma őre
csak áll díszesen,délcegen.
Nem kapna többé új erőre
anyaföldbe ültetve sem.
Tűcsillámát csillogja ránk még,
kokárdás, ékes mente zöld,
eltett fadísz, örök ajándék,
mit minden fánk évente ölt.
Nem friss akác, se tölgy, se hársfa,
nem ág, tlejes fa: őserő,
egy szirti erdő büszke társa,
éltét áldozni hős fenyő.
Mert azt áldozza ünnepünknek,
létcélja így beteljesül.
Míg lassan, haldokolva szűn meg,
szívünkbe szállva rejtekül.
Mire megfosztjuk díszmezétől,
megannyi rozsdás tűje hullt.
Élet- halála kétfelé tör
új évet ótól, ami múlt.
E pár tisztelgő gondolatban,
mint hősi lényt dicsérem őt.
Nem is nehéz szeretni jobban
minden más lénynél a fenyőt.
1995(?)
0 Megjegyzések