Itt még zokog az őszi égbolt,
valaki odafent sír talán...
Lehet az Úr az - vagy az angyalok,
de meglehet, hogy... én vagyok.
Itt még a ködön át nem sejlik semmi fény.
Úgy szürkül az ég, ahogy lassan fogy a remény
a testben, mikor halálos kór marja,
és az ember végleg feladja...
Szürke, élettelen és zord lett az idő,
Az egész világ egy nagy temető,
és benne itt-ott elszórt csillagok -
nem ragyognak már, fényük megkopott.
Le kellene porolni a rossz hangulatot,
és fényessé tenni újra a Napot, az arcokat,
Magunkra venni a csillagokat.
Tisztára súrolni az üszkös éveket,
mert sötétben élni csak kínnal lehet.
Nem embernek való ez a ködburok!
Kifelé néznék, de csak bambulok.
Nincs távol, nincs cél, csak magamba fordulás,
A szakadék szélén az utolsó lépés és a mélybe zuhanás.
De állj! Állj! Nem szólít még a mély,
Nem csábítanak harci zajjal pokolfajzatok.
Ott belül a lélek hófehér fátyolban őriz fénymagot
Ez vagyok. Igen, ez vagyok!
Harci-zaj...? Dehogy!
Csak az eső dobol a bádogtetőn,
és belefolyik hideg muzsikája,
az őszi esték unott magányába.
0 Megjegyzések