Elképesztő, mennyi tanulságos történet és nélkülözhetetlen női tudás halmozódik fel az idők folyamán, és öröklődik generációk során át. Dédanyák, nagyanyák, anyu, sógornők, anyósok útmutatásai, (rém)történetei érlelik nővé, anyává a lánykezdeményt.
A dédanyák közül egyet ismertem személyesen. Kemény asszony volt, hidegkék szúrós szemekkel, anyámban látom még most is nap mint nap. Egyidős volt a huszadik századdal, sorsa is legalább annyira cifra. Az isztambuli zsidó kereskedőtől a húszas-harmincas években lezavart még három házasságon keresztül a békésebb öregkor jehovista közösségéig. Tőle tanultam tűbe fűzni a cérnát és sodró-pödrő mozdulatokkal, egy kézzel csomót kötni a végére; búzavirágot hímezni. Ennél extrémebb dolgokat is megosztott velem, például, hogy a hátunkon sohasem alszunk, főleg nem férfi mellet, mert akkor rádmászik. Ez utóbbi jelentőségét szerencsére nem értettem még hatévesen, most meg már nem ijedezem tőle annyira. A parókától viszont még most is a hideg ráz, pedig jól jönne olykor, főleg rohanós, nemérekráhajatmosnifésülködni, napokon.
A másik - csupán fényképről ismert dédanya - az előző tökéletes ellentéte, csupa meleg barnaság, szelídség, semmi rafináltság. Talán valami kis fegyelmezett nyugtalanság. Vele cseréltünk. Ő ment, én pár napra rá jöttem. Rámhagyta a tekintetét meg a kis noteszt, a háborúból, hogy Szegeden mikor mennyibe került a tojás, meg mi van a rokonokkal odaát Bánátban, Bácskában. És majdnem elfelejtettem a levendulaillat legendáját, valamint hogy Vigyázó néni mindig eltűnteti az izzlapot ruhapróba közben. Szóval, vigyázni kell az emberekkel... a nénikkel is.
A nagyanyák a kifogyhatatlan információforrások és iránytűk. Szembesülni lehet például azzal, hogy szülni manapság már úri mulatság - bár erről sógornő úgy nyilatkozott, amikor aktuális volt, hogy kurvára fáj drágám, de utána olyan aranyosak -, bezzeg a háborúban vagy az ötvenes években. Megnyugtató, hogy nemcsak engem küldözgetnek haza a kórházból három napon keresztül, hogy ne akarjak már annyira, majd jön az a gyerek magától, hanem a nagyit is negyvenötben, ágyneműstől - mert akkor még azt is otthonról kellett vinni. A szoptatással főleg nem kell annyit vesződni, hiszen pirított grízen és forralt, vizezett tehéntejen nőtt fel Erzsi néném is, és milyen szép nagy lett. Egyébként úrinő volt már akkor is, a pelenkája damasztabroszból készült. Vég nélkül lehetne sorolni a családi recepteket is a kútbankőttől a magyarica pitéig, vagy a félhold alakú Kossuth-kifliig. Egy életre megtanultam például, hogy egy igazi nőhöz mindig hozzátartozik egy kis csillogás meg egy kis cipősarok kopogás, illetve, hogy a nokedli csak frissen kifőzve jó, mert különben megmered. Arról se feledkezzünk meg, hogy a nagyik bizony élő történelemkönyvek is, mindent tudnak a Délvidék mai napig rázós rezdüléseiről.
Anyósok is elláttak rengeteg praktikus életvezetési, szervezési és háztartási tudománnyal. Sose gondoltam volna korábban például, hogy a szúnyoghálót le lehet mosni, nem kell feltétlenül kicserélni, valamint a partvissal is ugyanez a helyzet. A radiátorhoz lehet kapni kifejezetten erre a célra kifejlesztett radiátormosó kefét. (Most konvektor van. Vajon ahhoz is lehet?) Úgy lehet főzni hamis húslevest, hogy reszelt répát főzünk bele, húsleves színt kapunk. Az újkrumplit nem lehet héjában megfőzni, tehát rakott krumplinak alkalmatlan. (Ez nem igaz, kipróbáltam, sikerült.) A rántani való húst mindig minden körülmények közt ki kell klopfolni. Még mindig jobb, ha olyannal kell együtt élni, aki jobban szeret engem, mint én őt, mintha ez fordítva lenne. (Hm... )
Anyámtól is sok mindent tanultam, de úgy gondolom, a harciasság tette rám a legnagyobb hatást. Anyatigrisként küzdeni és védelmezni véreidet - ha kell, önmagukkal szemben is.
De azt még senki nem tudta megmondani, hogyan kell boldogan élni. Ami ennél keserűbb, nem is tudta megmutatni senki.
(2009.)
0 Megjegyzések