Jártak már előttem mások is valaha
a keskeny ösvényen, mely fut valahova.
Mellettem egy erdő mélye rejt titkokat.
Jobbra tavat sejtek, amely nádasrejtek
sűrűjével riogat.
Ím, a nádas végetér
és kitárulva a tér
megmutatja magát:
Látom a Hold tavát;
Mint széles ívű kör,
csillog a víztükör.
Ezüstösen dereng a fény.
A parton egy kedves lény;
Anyám áll...Engem vár.
És szól hozzám halkan,
bár ajka mozdulatlan.
-Jöjj, megmutatom neked,
hogy hol lakom én!
És vállamat átölelve vezet:
-Ím, a Halálövezet.
És a tó vízében odalent
mélyül a meder, mélyül a csend.
Nagy, szürke halak néma árnyai
suhannak mellettünk...
-Uram, jó nekünk itt lennünk!..
szólnék s maradnék itt a csend honában;
halak otthonában.
Ám de anyám fordul s indul.
Vezet a part felé.
A vízből kilábo:
Kivezet az Alvilágból.
Gyermekem, még neked
nincs közöttünk helyed.
Vár rád egy hosszú út,
mely a Csend honától
messzire vezet.
És látom a kezet,
mely távolba mutat:
-Meg kell tenned az utat,
amely még ím, rád vár.
És én indulok, bár szívem marasztal.
Anyám bíztatva vigasztal:
-Menj, indulj!...És ha utadat bejárod,
anyádat ismét e parton találod.
Kísérjen a remény,
hogy visszavárlak én.
És áll a parton integetve:
Lábam elé hint epedve fényt:
A szeretet fényét,
mely gyermeke léptét
vigyázva követi féltve,
hogy útján baj ne érje.
A kitaposott ösvény véget ér.
Lábam ingoványra tér.
Zsombékról zsombékra
ugrálva járok.
Mindenütt zöld kákát
és pocsolyát látok.
Előttem sűrű nád állja el az utat.
Szemem a mocsárból kiút után kutat.
És íme a nádas magától szétnyílik:
Közötte bűzölgő mocsár feketéllik.
S a hagymázos bűzű fekete vízen
ringó nádkötegen sötét alak pihen.
Elkerülném őt, ám lelkem iszonyára
Lehúz magamellé a nádnyoszolyára.
-Ne félj tőle, hiszen csak szeretni akar!
Bömböl Faun hangja, kit a nádas takar.
El kell menekülnöm, bármibe is kerül,
Mert a nádnyoszolya menten alámerül!
Ám, aki rajta van, az maradni kíván.
Ha élni akarok, indulnom kell ímmár!
Iszonyom legyőzve, lecsúszom a lápba.
Az iszap belecsap fülembe és számba.
-Nem szabad megállnom, mert lehúzna a sár!
Ami alattam van, feneketlen mocsár.
Taposom a sarat szívem félelmével.
Kűzdök a mocsárnak szívóerejével.
S ím, lábaim alatt a talaj keményül.
Testem körül pedig a víz is sekélyül.
Végül partot érek s rálelek az útra,
amely a télbe visz...És egy hosszú túra
még előttem áll:
Behavazott mezőn ágakat szél cibál.
S a hóból meredő száraz ágú fák
nem mások, mint fejfák és korhadt keresztfák.
Állok a hómezőn s miként farkas üvölt,
körülöttem jeges, dermesztő szél süvölt.
A lábaim visznek a sivár hómezőre:
Visszafelé nincs út, csupán csak előre.
0 Megjegyzések