Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.
Minden más
az idő, a szívdobbanás,
megáll, dermed akár
a legszörnyűbb perced, aztán
mint zizzenő papír,
hallatszik újra a szó,
füledbe zárul, üresen kongó,
haja selyme a párnán fakó,
meleg fényű szeme, a múltban járó,
mint megkövült gyanta
a bogár körül,
borostyánná szelidül.
Minden tőle kapott
sejtem lázad,
vére ereimben szilajul árad.
A halál ágya fölött lebeg,
a vén lámpagyújtogató,
a nagyanyám életét kioltó,
szemembe nevet.
0 Megjegyzések