A jégcsapok már olvadóban,
Vadkacsák úsznak némán a tóban,
S én leszegett fejjel baktatok.
A süllyedő hajón már csak én maradtam,
Füst felettem, szilaj hullámok alattam,
Barátaim! Mind elhagytatok.
Elment. Ha valamiért így büntet engem az ég,
Ilyen szívfacsaró okításból immár elég!
Csak partra vetett hala vagyok e nagy tengernek.
-Ki kétségbe esetten vízért tátja száját,
De nem látja már senki fia árnyát. –
Fuldoklom! S már remélni sem engednek.
S kiért? Ó igen, ő a nagy időknek neveltje,
Mert őt százezer erőskezű év nevelte.
Neki tízszer annyit kelt fel a Hold.
Vidd őt el olyan helyre Álmok Hajója,
Ahol lesz neki sokkal jobb dolga,
Mint vele ezelőtt volt.
Vérzem! A tagjaim borzasztóan égnek,
Gonosz, mégis jámbor vadak darabokra tépnek,
Ez a fájdalom dühöngő őrültté tesz.
És sulykolhatják az emberek a szegény Föld fiába,
Harsoghatják minduntalan a fülébe hiába,
Hogy majd holnap jobb lesz!
A holnap tegnappá lesz egyszer,
S belőlem ezt nem mossa ki semmiféle vegyszer,
Az idő halad.
Árad a lant tükre,
A kusza szél elfújja örökre,
S a szív foltos marad.
Utolsó leheletemig is gyöngyömért kiáltok!
Mindent kibír már, ki ennyi kínzást kiállott,
A múltat, ha lehetne, magammal hoznám.
A kétségek közt mentőövem lenne,
Mindörökké reménykedni benne,
Hogy egyszer talán visszagurul hozzám...
0 Megjegyzések