Thököly Vajk: A zenész

(Anton Gargul – Lengyelország 1940 decembere)

„A munka szabaddá tesz”,

ragad rám árnyéka,

ím hegedűm húrjára,

édes füst kanyarog,

a krematórium kéményét,

szél csábítja táncra,

tekintetem földre ejtem,

ó, fájdalmam kavarog.

A karmester int, első pont,

a halálnak is játszunk,

ki útikalauzként sétálgat,

a barakkok között,

de se Mozart sem Haydn,

nem örül most neki,

vidám indulóikba,

nyomor költözött.

A zenekar csak húzza, estig,

örömzene szól… de meddig?

Én zenész vagyok, éhes,

szús facipőben állok,

reggeltől estig kint,

a végzet kapujában,

nem tapsol meg senki,

mind kiégve tekint,

a huszonnégyes barakk,

torzult árnyékában.

Húzom, ütöm, szóljon,

hogy elnyomjam a hörgést,

reményt adjak másnak,

legalább egy napra,

ma is ezrek jöttek,

és százak mentek kívül,

de páran jöttek vissza,

mind egy hangulatba.

Nem sok mosoly fakadt,

csak… nyomorúság maradt.