a szomjasszívűek hajolnak ma hozzád
hogy töltsd tele sivatagszemeik
hogy tenyerükből az áldást
ne kérjék vissza
s a fájó-finom ujjak helyén
a karmos végzetet
simogatni tudják
akik elszaladnak az esttel
és a világosságot magukkal viszik
hadd szeressük tompaságunkban
az ő fáklyafényüket
s ha felhőik vállainkra fújják
engedjük az esőket szépen hullani
legpuhább félelmeinkben
mosdassuk meg őket
és az érintéseik nyomán kinyílt árkok
szélére üljünk
és kívánjuk fényességüket
kik csillaguk egy messzi házba hordják
ahol megszorít minket a csönd
ott fonott karjaink mögül
lélegezzük ki a szomorúságot
és fölvert álmaink gyűrűit
viseljük éppúgy, mint az arcunkra omló
forró nevetést
és szeressük a lépteinkből kizörgő csontot is
és szilánkos kedvünkkel vájjuk magunkba
szép-széles medrét
a bocsánatoknak
0 Megjegyzések