Szécsényi Barbara: Megváltók

"Belém itatódtál, mint lágy szivacs pórusaiba a víz..."

S mert lágy vagy

úgy formálsz önmagaddá,

hogy nem fáj csontjaim törése.

Porhanyósra omlik

utamnak összes tévedése;

eltévedt lépteim egyenes útja vagy.

Folytatásom.

"Hallom, s látom a köveket. Én felvettem őket..."

A föld, melybe éltető magod vetetted:

kisarjad.

A követ, mit tenyeredbe vettél:

elmorzsolod.

Engedd magadba

szolgaságom,

lélegezz minden áldomást.

"Ez a mélység oly élő nekem,

hogy holtan hull le benne minden emlék"

Mi lennék, mondd,

ha nem találsz kamrámban

fázva tűrnöm,

hogy összetör az Isten

s nem törli semmi bűnöm

poklán a megébredt időknek?

Már én is élni hívlak

(kik mindennap temettünk)

De mondd,

mily mélységek nyílnak még

farkasszemeink közt?

"...az út szinte felfoghatatlanul sima annak,

ki eddig úttalan utakat látott.

Te vagy az út."

( az idézőjeles részek Á. V. szavai)