Pongrácz Ágnes: Még maradj

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
tündér-fejét, s az ősz-vert kőrakáson
látom, mikor víg vadszőlőn színt vált
egy elpilledt levél. Stanzát halálhoz
szépen szaval, pirosló esti láz
a hangja, és magát ringatva hagyja,
hogy földre tépje őt a szél. Elhallgat.

Vágyálmaim zsengén az elmúláshoz
futottak, verseim, miket hitvány
papírra írogattam itt hozzád, most
lapulva várják sorsukat. Vidám
kezével integet fürgén egy három
fogú sárkány. Indulj tovább! - kiált
rám mérgesen. Mennék, de már nem lehet,
hitvány papírba zárt sámán-életem.

Lelkemmel énekeltem, lepke gyászolt,
örömtüzet gyújtottak druidák,
amint elhalkult sóhajom. Szűz-átkot
szórtak fejemre, mert szédült imám
felszállt a mennybe. Csak magam gyalázom.
Ne hidd, Herceg, hogy kék színű virág
nyílik majd síromon, nem nő ott gaz se,
s nehéz szagával gólyaorr riaszt meg.

Térdeltek mellém meghallgatni szavam
kicsiny csigák, tüskés hernyók, gonosz
koboldok és a jótündérek halkan.
Simításuk gyönggyé lett arcomon,
és könnyeim szeretve szántogattak
barázdákat szememnél, mik nyomot
raknak fehér utakban, míg nyári nap
éget, s bőröm pigmentjeit mozdítja.

Suttogva mondom el, Herceg, még maradj.
Átjutni szarkalábon nem mertél,
így egymagam töltöm meg poharam
színültig borral. Megvárlak, s az éj
sötét egén arany-parázs szárnyakkal,
mint földöntúli élő tünemény,
megérkezik majd szent dallal a hajnal,
és akkor koccintunk, s ameddig csendül
a kristály ujjad ujjamon hegedül.

még maradj...

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
vágyálmaim. Zsengén az elmúláshoz
futottak verseim, miket hitvány
lelkemmel énekeltem. Lepke gyászolt.
Örömtüzet gyújtottak. Druidák
térdeltek mellém meghallgatni szavam,
suttogva mondom el, Herceg, még maradj.

2009. október 10.