Böröczki Mihály: Hírverés

1.
Fölébredek. Jaj, lágy semmittevés
- a rádióból földemet verik,
s a három percbe zsúfolt hírverés
oldozgatja az álom görcseit.

Mint aki mindent márványkőbe vés,
úgy szónokol az éter bölcse itt,
honnan e rám tukmált fölismerés,
hogy én is higgyem, ha már ők merik?

És szól a hír. Félálmon hallgatom,
hogy kit lőttek le, kit vertek agyon,
ki kit látogat, minek és miért?

Hogy mit vetünk, mi marad parlagon,
hogy országunkból kilóg a vagyon,
és nem felelős senki semmiért.

2.
Tűnődöm hosszan, ki merészeli,
hogy néhány percben közölje velem,
a világ ezzel-azzal van teli,
és ezt és azt így-úgy kell értenem,

és ki az, aki messziről meri
feszült pórázon tartani kezem,
s míg gúzsba kötnek álmos érvei,
ki dönget reggelt roskadt mellemen?

Fáradt világ! Az Isten hol lakik?
A három percben kérnék valamit,
mi eligazít, utamra terel,

s az elbitangolt igazra tanít,
mert nappal, mikor verő nap vakít,
már kérdésemre senki nem felel.

3.
Bizony, bizony – én elámuldozom,
hogy jó hírnököm új reggelt örül,
de csomó nőtt a paragrafuson,
és minden mondat összetömörül.

Már az se jó, ha értelmét tudom,
húz darabig, majd visszapöndörül,
a tények tompa fényét bámulom,
s kiballagok az árnyékom mögül.

Mégis világ! Keserű lesz a szám,
ha mondatokba csavarják hazám,
és dajdigálják – ríjj kicsit, ugyan!

Egy szittya nép vajúdta hajdanán,
az Alpok alján, Kárpátok haván,
s én nem állítok valótlant – Uram!

4.
Én magyar vagyok. Furcsa mondatom
végigdöngi a világegyetem,
ha kimondtam – hát veszni nem hagyom,
ha összenőttünk, létezzen velem.

Csak ami van, azt akarom nagyon,
az lélegző és emberi legyen,
s ha csillagokkal kell eljátszanom,
a csillagokat testvérré teszem.

Valahol ott – a csillagok között
görbült sugárnyalábba öltözök,
megpakolom a Göncöl szekeret,

s ha már az égi tákolmány tömött,
a kék bolygóra visszaköltözök
elmondani a napi híreket.

5.
És egész más a törvény valahol,
csapzott növények, kajla fák ölén,
az ősi rend parancsol ott, ahol
a lombot, zöldet öleli a fény.

Nincs semmi hír. Egy falevél se szól,
szél igazít egy bokor öltönyén,
a csönd kimászik batyui alól,
nem leli kedvét semmiben szegény.

Jaj, két világ! Mi tart itt bennetek,
mi szövi eggyé szerelmeitek,
itt bűnre bűn, ott avarra avar.

Itt jog bolyong, ott falevél remeg,
oly óvatosan, olyan reszketeg,
mint vadállat, kit társa megzavar.