merre induljak, hegyek,
hol érek a szeretetbe,
meddig tart e szédület.
Szédület, mely felrepít a
felhők fölé és feljebb,
majd letaszít a semmiségbe,
eszmélek megint.
Meghasad a szív és a lelkem kisüvít,
mellkasom lüktet, szétfeszít a kín.
Nem talállak, nem vársz, nem akarsz,
és ez megőrjít, nincs már panasz,
csak hallgatás, kongó hallgatás,
és megfagy a vérem,
csak a zuhanás.
A semmi alján széthullok darabokra,
és nem marad nyomom a porba...
Nem maradt semmim,
mindenem a Tied lett,
és eltűntem csendben,
mint ködben a lehelet.
0 Megjegyzések