Vándorutam során sokat láttam és megéltem. Legendákat tudnék szólni. Mit legendákat? Eposzokat. A lelkem örökmozgó, mindig jártam a világot. Sehol sem leltem otthonra. Az egyik kedvenc történetem ahhoz a nyakláncon függő ezüst kereszthez kapcsolódik, amit most magad is nézel a nyakamban.
Ha valaki ennyit utazik rájön, hogy minden dolognak, amit visz, legyen az ruha, vagy ékszer, idővel személyes értéke lesz. Ezek lesznek a családtagjai és a barátai. S akár egy barátságnak, ezeknek is nagy eredetük lesz. Így van ezzel a kereszttel. Ülj le. Elmesélek mindent.
Jó pár éve egy vonaton ültem fáradtan. Ironikus, hogy már nem emlékszem merre tartottam. Egy barátom figyelmeztetett, hogy mindig más lesz az indulási és az érkezési pontom, úgy fest elfeledtem már, de hogy mi történt azt megjegyeztem örökre. Szóval, ahogy mondtam, fáradtan ültem és velem szemben egy szimpatikus férfi, akinek a kezében egy kicsi ezüst feszület volt, amit oly játékosan forgatott az ujjai közt, ahogy aljas bűnözők szokták az érmét. Én a távolba tekintettem inkább és láttam, ahogy a messzeségben az est együtt jön a köddel. Megrázó látvány volt, ahogy a köd egyre sötétebbé vált, minél messzebb pillantott az ember.
Nyomasztott az idő, így megszólítottam a férfit. Azt mondta szólítsam Izmaelnek, így tettem és kérdőre vontam miért tartja magánál ezt a keresztet, hogy miért nem nyakában hordja. Mosolyogva nyúlt a nyakához és felemelt egy függőt, amiben már volt egy kereszt. Ez még inkább értetlenné tett. Megvallom, vallási fanatikusnak néztem és félelem ült bennem, hogy most bibliai kioktatásban részesít, de nem így lett. Átnyújtotta a feszületet, amivel eddig játszott és miután megnézegetem a szép ezüst munkát, azt mondta, tartsam meg. Ez újabb zavart okozott, hisz ez egy értékes, nagyon kimunkált ékszer volt és csak úgy átadta nekem, egy ismeretlennek. Nem bírtam tovább, rákérdeztem miféle vallást is követ ő.
A kérdésemre kérdéssel válaszolt. Megkérdezte, hiszek-e az ördögben. Nemet mondtam. Hittem, hogy a gonoszság nem megfogható. Nem természetfeletti, csupán az emberi tudatlanság végterméke. Azt mondta régen ő se hitt benne, de pár éve balesetet szenvedett egy buszon. A buszon sokan mások is voltak. Mikor magához tért csak az egyik utastársát látta, aki haldoklott, azonnal segíteni próbált rajta, de ekkor körbe pillantott és égi fényt látott maga körül.
Egy fényes alak állt vele szemben. Békésen nyújtotta a kezét és kérte, hogy tartson vele a mennyekbe. A férfi zavarában csak az utastársát nézte és kérdezte mi lesz az ő sorsa. Az angyal, vagyis a férfi, aki annak nevezte magát, azt mondta, hogy a másik ember élete bűnös volt, őt nem mentheti meg. Beszélgető partnerem ezt nem hagyta. Nemet mondott az éginek és azt felelte nem fog mást cserbenhagyni. Az angyal ismét ajánlatott tett, de a férfi megint nemet mondott.
Ekkor az égi átalakult. Bőre vöröses lett és szájából láng áradt. Szarvai akár a kecskéé karmos kezével nyúlt felé, de az elutasította ismét őt és ekkor fényt látott. Azt mondta, hogy ekkor egy kórházban tért magához. Az orvos mesélte neki, hogy csoda történet, mert vele egy pillanatban felébredt egy másik beteg is. Igen, ő pedig az utastárs volt, akit nem volt hajlandó cserbenhagyni, még a „mennyek kapujában” sem.
Úgy mondta nekem, hogy azóta az ördög kíséri a lépeit, mert elutasítani sokan elutasíthatják, de aki kijátssza, az örökre viselni fogja a következményeit. Azóta kísérti őt és küzd azért a lélekért, ami jogosan az övé kéne, hogy legyen. Ekkor megállt a vonat és ő felállt, hogy leszálljon. Hitetlenül álltam az egész előtt. Gyermekmese, mi más lehetne? Magad is így gondolod, de az én mesém ekkor kezdődött.
Zavartan ültem a keresztet bámulva és mérlegeltem a férfi őrült volt-e, vagy tán csak látó a vakok közt. Olyan őszinteséggel és elszántsággal beszélt, ami túl meggyőző volt egy ilyen hazugsághoz. Kipillantva láttam, hogy egy csuklyás alakkal beszélget a peronon, aki kezét nyújtva felé, nem láttam mit, de a zsebéből heveny mozdulattal kidobott neki valamit.
A sikoltás, amit akkor hallottam elnyomta a tömeg és a gép zaját. Tisztán hallottam, majd valami az ablaknak csapódott. Egy ezüst kereszt volt, de ezen csúszó-mászók sisteregtek és az ablakról lassan csúszott le, mert a gerinctelenek zöldes testnedve az ablakra ragasztotta. Lassan csúszott a nyálkán. Az alakra néztem és az a karját fogta a ruha ujjából pedig a földre ömlöttek a bogarak, rovarok és egyéb nyálkás lények tucatja.
Ez a meséje a keresztemnek. Ó… tartsd meg nyugodtan. Még van nálam pár. Néha jól jön, de bocsáss meg, mert én folytatom az utamat. Viszlát, barátom.
Ha valaki ennyit utazik rájön, hogy minden dolognak, amit visz, legyen az ruha, vagy ékszer, idővel személyes értéke lesz. Ezek lesznek a családtagjai és a barátai. S akár egy barátságnak, ezeknek is nagy eredetük lesz. Így van ezzel a kereszttel. Ülj le. Elmesélek mindent.
Jó pár éve egy vonaton ültem fáradtan. Ironikus, hogy már nem emlékszem merre tartottam. Egy barátom figyelmeztetett, hogy mindig más lesz az indulási és az érkezési pontom, úgy fest elfeledtem már, de hogy mi történt azt megjegyeztem örökre. Szóval, ahogy mondtam, fáradtan ültem és velem szemben egy szimpatikus férfi, akinek a kezében egy kicsi ezüst feszület volt, amit oly játékosan forgatott az ujjai közt, ahogy aljas bűnözők szokták az érmét. Én a távolba tekintettem inkább és láttam, ahogy a messzeségben az est együtt jön a köddel. Megrázó látvány volt, ahogy a köd egyre sötétebbé vált, minél messzebb pillantott az ember.
Nyomasztott az idő, így megszólítottam a férfit. Azt mondta szólítsam Izmaelnek, így tettem és kérdőre vontam miért tartja magánál ezt a keresztet, hogy miért nem nyakában hordja. Mosolyogva nyúlt a nyakához és felemelt egy függőt, amiben már volt egy kereszt. Ez még inkább értetlenné tett. Megvallom, vallási fanatikusnak néztem és félelem ült bennem, hogy most bibliai kioktatásban részesít, de nem így lett. Átnyújtotta a feszületet, amivel eddig játszott és miután megnézegetem a szép ezüst munkát, azt mondta, tartsam meg. Ez újabb zavart okozott, hisz ez egy értékes, nagyon kimunkált ékszer volt és csak úgy átadta nekem, egy ismeretlennek. Nem bírtam tovább, rákérdeztem miféle vallást is követ ő.
A kérdésemre kérdéssel válaszolt. Megkérdezte, hiszek-e az ördögben. Nemet mondtam. Hittem, hogy a gonoszság nem megfogható. Nem természetfeletti, csupán az emberi tudatlanság végterméke. Azt mondta régen ő se hitt benne, de pár éve balesetet szenvedett egy buszon. A buszon sokan mások is voltak. Mikor magához tért csak az egyik utastársát látta, aki haldoklott, azonnal segíteni próbált rajta, de ekkor körbe pillantott és égi fényt látott maga körül.
Egy fényes alak állt vele szemben. Békésen nyújtotta a kezét és kérte, hogy tartson vele a mennyekbe. A férfi zavarában csak az utastársát nézte és kérdezte mi lesz az ő sorsa. Az angyal, vagyis a férfi, aki annak nevezte magát, azt mondta, hogy a másik ember élete bűnös volt, őt nem mentheti meg. Beszélgető partnerem ezt nem hagyta. Nemet mondott az éginek és azt felelte nem fog mást cserbenhagyni. Az angyal ismét ajánlatott tett, de a férfi megint nemet mondott.
Ekkor az égi átalakult. Bőre vöröses lett és szájából láng áradt. Szarvai akár a kecskéé karmos kezével nyúlt felé, de az elutasította ismét őt és ekkor fényt látott. Azt mondta, hogy ekkor egy kórházban tért magához. Az orvos mesélte neki, hogy csoda történet, mert vele egy pillanatban felébredt egy másik beteg is. Igen, ő pedig az utastárs volt, akit nem volt hajlandó cserbenhagyni, még a „mennyek kapujában” sem.
Úgy mondta nekem, hogy azóta az ördög kíséri a lépeit, mert elutasítani sokan elutasíthatják, de aki kijátssza, az örökre viselni fogja a következményeit. Azóta kísérti őt és küzd azért a lélekért, ami jogosan az övé kéne, hogy legyen. Ekkor megállt a vonat és ő felállt, hogy leszálljon. Hitetlenül álltam az egész előtt. Gyermekmese, mi más lehetne? Magad is így gondolod, de az én mesém ekkor kezdődött.
Zavartan ültem a keresztet bámulva és mérlegeltem a férfi őrült volt-e, vagy tán csak látó a vakok közt. Olyan őszinteséggel és elszántsággal beszélt, ami túl meggyőző volt egy ilyen hazugsághoz. Kipillantva láttam, hogy egy csuklyás alakkal beszélget a peronon, aki kezét nyújtva felé, nem láttam mit, de a zsebéből heveny mozdulattal kidobott neki valamit.
A sikoltás, amit akkor hallottam elnyomta a tömeg és a gép zaját. Tisztán hallottam, majd valami az ablaknak csapódott. Egy ezüst kereszt volt, de ezen csúszó-mászók sisteregtek és az ablakról lassan csúszott le, mert a gerinctelenek zöldes testnedve az ablakra ragasztotta. Lassan csúszott a nyálkán. Az alakra néztem és az a karját fogta a ruha ujjából pedig a földre ömlöttek a bogarak, rovarok és egyéb nyálkás lények tucatja.
Ez a meséje a keresztemnek. Ó… tartsd meg nyugodtan. Még van nálam pár. Néha jól jön, de bocsáss meg, mert én folytatom az utamat. Viszlát, barátom.
0 Megjegyzések