Hol az ingem? Ilyen nincs. Utálok elkésni és már megint... áh itt van. Remek. Nem jó! Az ujjánál leszakadt egy gomb. A fene. Pedig ez az utolsó fehér ingem. Most mehetek abban, amit az öcsémtől kaptam, de utálom ezeket a kék ingeket. Sose értettem mások, hogy képesek összerakni az öltönyüket ennyire rendezetlen színekből. Vagyis... nem a szín a lényeg... az öltöny az fehér ing, sötét zakó nadrág és egyszínű nyakkendő. Mindegy. Ez van. Nahát az öcsém nem is annyira buta! Ez az ing tökéletesen az én méretem és még kényelmes is. Le a kalappal. Akkor irány a konyha és reggelizünk.
Belépek és itt Anna tesz-vesz és mérgesen néz rám. Ez nem a dühös tekintett inkább az a „megint elfelejtetted” tekintet. Mégis mit? Évforduló? Jövő hétrn. Névnap? Most nem lesz. Akkor... a lányunk! Persze! Mondta, hogy rosszkedvű napok óta és még az új ruháját is leette. Na jó. Bár korog a gyomrom, de előbb a gyerek.
Az ajtón, egy papíron szívecske és virágok. Aranyos. Meglepő, hogy a kislányom így tizenkét évesen is ennyire a tipikus kislány tudott maradni. Úgy értem, amiket láttok és hallok más ennyi idős gyerekekről... Persze ez nem panasz. Inkább jó hír. Engem megnyugtat.
Bent a kislányom ül pizsamában az ágyán és elégé rosszkedvűnek tűnik. Becsukom magam után az ajtót és beülök mellé az összetúrt ágyára, amiből a szobájában lévő tévét nézi. Valami rajzfilm megy benne és pedig csak csendben ülök és lesem.
Szia tündérke.
Szia apa. - A köszön a lányom kicsit lehangolt hangon.
Nem kéne készülődnöd? Ma suli van nem? - Kérdezek elég sokat és közben veszem észre, hogy a rajzfilm egy sárga szivacsról szól. Jézusom mik vannak.
Apa. Én nem akarok iskolába menni.
Annának igaza volt. A lányunk egy könyvmoly. Szinte mindenből négyes és ötös. Szeret tanulni és beszélgetni a tanulmányairól. Az a fajta, aki szeret iskolába járni. Ha ő nem akar menni suliba, akkor bizony gond van. Kezem a távirányítóért nyúl és egy gombbal kikapcsolóm a készüléket. Most pedig a kicsi felé fordulok.
Miért? - Kérdem nyugodtan.
Tudod... - A térdelésből kicsit feljebb emelkedik és az ujjával feljebb csúsztatja a szemüveget az arcomon. Ez nála már szokás – Nem jó nekem ott.
Kérlek, mond el mi a baj. - Rossz szokásom, hogy szeretek a lényegre térni és most is így teszek.
Utálnak az osztálytársaim. - Mondja lehajtva a fejét az ágyat bámulva.
Mi történt? - Ilyenkor mindig meg szokták kérdezni, hogy „Miért”, de ez szerintem hülyeség.
Mindig kicsúfolnak és a múltkor az ebédlőben... - A szava elakad, mintha rájönne ezt nem szabad elmondania.
Mi történt ott? - Kérdem kicsit izgatottan a kezemmel felemelve az arcát, ami már sírásba kezdett.
Kinevettek, mert nem vagyok olyan, mint ők és.. pedig én próbáltam kedves lenni, de csak bántanak... minden félét mondanak rám és az ebédlőben... - Ismét elakad a szava - … tudod anya mérges volt a szép új ruhámért, amit „leettem”...
De nem etted le, ugye? - Kérdem és akkor már a karjaimba kezd fészkelődni.
Rám öntötték Ágiék. Azt mondták azért, mert egy hülye, okoskodó tyúk vagyok. - Meséli a lány a karjaimba bújva.
Mindenkit bántanak néha. - Mondom nyugodtan.
De téged nem is. - Mondja a kicsikém.
Ha tudnád... mikor fiatal voltam és bántottak akkor mindig az hajtott tovább, hogy valakinek ezt is kell csinálnia. Tudtam, hogy bármit teszek, ők ott lesznek, viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok akkor bármit is tesznek ők, én nyugodtan fekszem le. Te is így teszel majd?
A kislány bólogatni kezd és én pár perc múlva kisétálok a szobából. Beülünk enni és már mosolyog a drága. A feleségem megnyugszik és indul az autóhoz, hogy suliba vigye a lányunkat. Én beszállok a kocsimba és az úton figyelem a várost. Közben a saját szavaimon gondolkodom.
A kocsi megáll és kint zajos minden. Kilépek és máris tisztán hallom a füttyszavakat és az anyázásokat. Becsukom az ajtót és valami eltalálja a jobb vállamat. Oda kapok ösztönösen. Ragacsos. Tojás. Egy biztonsági lép mellém. Mit mondtam a lányomnak? „Tudtam, hogy bármit teszek, ők ott lesznek, viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok akkor bármit is tesznek ők, én nyugodtan fekszem le.”
Kezem eltolja az őrt és a másik lesöpri a ragacsos foltot. Megfordulok és nem figyelek a tömegre. A testőr pedig kinyitja a parlament ajtaját.
Belépek és itt Anna tesz-vesz és mérgesen néz rám. Ez nem a dühös tekintett inkább az a „megint elfelejtetted” tekintet. Mégis mit? Évforduló? Jövő hétrn. Névnap? Most nem lesz. Akkor... a lányunk! Persze! Mondta, hogy rosszkedvű napok óta és még az új ruháját is leette. Na jó. Bár korog a gyomrom, de előbb a gyerek.
Az ajtón, egy papíron szívecske és virágok. Aranyos. Meglepő, hogy a kislányom így tizenkét évesen is ennyire a tipikus kislány tudott maradni. Úgy értem, amiket láttok és hallok más ennyi idős gyerekekről... Persze ez nem panasz. Inkább jó hír. Engem megnyugtat.
Bent a kislányom ül pizsamában az ágyán és elégé rosszkedvűnek tűnik. Becsukom magam után az ajtót és beülök mellé az összetúrt ágyára, amiből a szobájában lévő tévét nézi. Valami rajzfilm megy benne és pedig csak csendben ülök és lesem.
Szia tündérke.
Szia apa. - A köszön a lányom kicsit lehangolt hangon.
Nem kéne készülődnöd? Ma suli van nem? - Kérdezek elég sokat és közben veszem észre, hogy a rajzfilm egy sárga szivacsról szól. Jézusom mik vannak.
Apa. Én nem akarok iskolába menni.
Annának igaza volt. A lányunk egy könyvmoly. Szinte mindenből négyes és ötös. Szeret tanulni és beszélgetni a tanulmányairól. Az a fajta, aki szeret iskolába járni. Ha ő nem akar menni suliba, akkor bizony gond van. Kezem a távirányítóért nyúl és egy gombbal kikapcsolóm a készüléket. Most pedig a kicsi felé fordulok.
Miért? - Kérdem nyugodtan.
Tudod... - A térdelésből kicsit feljebb emelkedik és az ujjával feljebb csúsztatja a szemüveget az arcomon. Ez nála már szokás – Nem jó nekem ott.
Kérlek, mond el mi a baj. - Rossz szokásom, hogy szeretek a lényegre térni és most is így teszek.
Utálnak az osztálytársaim. - Mondja lehajtva a fejét az ágyat bámulva.
Mi történt? - Ilyenkor mindig meg szokták kérdezni, hogy „Miért”, de ez szerintem hülyeség.
Mindig kicsúfolnak és a múltkor az ebédlőben... - A szava elakad, mintha rájönne ezt nem szabad elmondania.
Mi történt ott? - Kérdem kicsit izgatottan a kezemmel felemelve az arcát, ami már sírásba kezdett.
Kinevettek, mert nem vagyok olyan, mint ők és.. pedig én próbáltam kedves lenni, de csak bántanak... minden félét mondanak rám és az ebédlőben... - Ismét elakad a szava - … tudod anya mérges volt a szép új ruhámért, amit „leettem”...
De nem etted le, ugye? - Kérdem és akkor már a karjaimba kezd fészkelődni.
Rám öntötték Ágiék. Azt mondták azért, mert egy hülye, okoskodó tyúk vagyok. - Meséli a lány a karjaimba bújva.
Mindenkit bántanak néha. - Mondom nyugodtan.
De téged nem is. - Mondja a kicsikém.
Ha tudnád... mikor fiatal voltam és bántottak akkor mindig az hajtott tovább, hogy valakinek ezt is kell csinálnia. Tudtam, hogy bármit teszek, ők ott lesznek, viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok akkor bármit is tesznek ők, én nyugodtan fekszem le. Te is így teszel majd?
A kislány bólogatni kezd és én pár perc múlva kisétálok a szobából. Beülünk enni és már mosolyog a drága. A feleségem megnyugszik és indul az autóhoz, hogy suliba vigye a lányunkat. Én beszállok a kocsimba és az úton figyelem a várost. Közben a saját szavaimon gondolkodom.
A kocsi megáll és kint zajos minden. Kilépek és máris tisztán hallom a füttyszavakat és az anyázásokat. Becsukom az ajtót és valami eltalálja a jobb vállamat. Oda kapok ösztönösen. Ragacsos. Tojás. Egy biztonsági lép mellém. Mit mondtam a lányomnak? „Tudtam, hogy bármit teszek, ők ott lesznek, viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok akkor bármit is tesznek ők, én nyugodtan fekszem le.”
Kezem eltolja az őrt és a másik lesöpri a ragacsos foltot. Megfordulok és nem figyelek a tömegre. A testőr pedig kinyitja a parlament ajtaját.
0 Megjegyzések