Kovács Klaudia: Kísértés

Mikor érzed, nem bírod már,
Mikor semmi sem kell, inkább feladnád.
S gondolkozol hogyan is tedd,
Hogy ne vérezzen tovább a szíved.
Már elterveztél mindent, valami vár a túloldalon,
Ennél bármi jobb, az már csak múló fájdalom.
Fogsz egy papírt, s írsz egy levelet,
Szeretteid kérdésére így érkezik felelet.
Melletted a kés, de könnyed megered,
Féled itt hagyni azt, kit szívedből szereted.
De ezt kell, ezt meg kell tenned,
nem élheted nélküle az életed.
Fogod a kést, szívedhez szorítod,
hirtelen haragod teljesen elvakított.
Pár perc, és a földön ájultan fekszel,
Kevesebb vér folyik kezedből minden egyes perccel.
Benned nincs más, csak egy kósza sóhaj,
Egy fájó szívben ott maradt óhaj.
Egy izzó, vörös tócsa, egy kihűlő test,
Mely tán most túl zord képet fest.
Egy bátortalan menekülő ember,
Ki inkább meghal, mint hogy itt szenved.
S mikor felébredsz a sötét szobában,
A hideg kórterem rideg ágyában.
Rájössz, nem te voltál, ki a Kísértésnek engedett,
S bár néha fáj, élni csakis így lehet.