Figyeld, te is, miből való a lét,
ölembe döfve lüktető remény,
izom közé tapadt ökölnyi lény,
feszíti lében épülő terét.
Alig gyerek, ki szíja nő hevét,
faragja őt ezernyi véredény,
mi bár haszontalan salak, de tény,
örökvilág körötte mondd mesét.
Behintve mirtuszokkal, én a díszőz!
Te ráncba verve ülsz akár a bölcs. –
Vasarcokat feszes mosoly redőz.
Gerincemen szalad le vézna erkölcs,
gonosztevést erény megint kifőz,
kezem nyilallik, öklöt gyűr a görcs.
0 Megjegyzések