Kacskovics Attila: Álmok tövében

Fagyott cseppek ajkadon csüngve.
Mint képzelet alkotta hajadon táj.
Hófehér bőrén sötétlett arca.
S szemében fénylett minden, mi fáj.

Gyönyörű álmok pillangó képét.
Selyemháló szőtte vágy szabta szét.
Édesded alakján játszotta lényét.
S sötétből teremtve fogant a lét.

Mely gyilkosabb, s kegyetlen hadészi kéj.
Eltapos anyátlan, árva gyermek.
Menekülj távolba, hol gyengéd a lélek.
S felejtve zord jövőt szeld át a vermet.

Ennyi csak szó, mely értelmet takarhat.
Méhében nevelve édesded álom.
Fénysugár tengerén hánykolódsz rejtve.
S leszel, mint mámorban édes halálom.

De vágyak csak, képek, gyermeteg szavak.
Elvakít, valóság, s alig láttalak.
Kedvesem porhüvely teste csak hever.
Lelkétől fagyottan emléket nevel.

Hisz meghalt ő, kegyetlen Ámori lény.
Eltépte szálait, elhagyta fény.
S üveges szemekkel meredten kérlel.
Ne hagyj el kedvesem. Csak szerelem érlel.

Harangszó leránt most valóság kövére.
Esőcsepp koppanás koporsó szögére.
Szép szeme nem kérlel, s nem néz rám szeretve.
Feladta szerelmét, hiába keresve.

Alvilág arctalan, s hangokkal hál.
Édeskés valóság most a halál.
Szerelmem felhevít, s fagyottan összezúz.
S ki tépve lelkemet magával mélybe húz.