Kacskovics Attila: Aranykor

Belefulladok, érzem a szakadt világ zajába.
Kényében fetrengek szomorkás hanggal.
Fáj, ha ránézek, s éget, ha nem.
Rabjává váltam szabadság szemének.

Jövőbe lát, de csak jelenben táncol.
Elhagyva magjait, álmokat nevelget.
S párába oltja dacos kis tanait.
Fuvallat dönti romokba létét.

Vágyjuk a múltat életre kelteni.
Mentsvár csak, menedék, elveszik haraggal.
Miénk a világ! Kiáltják veszetten.
Savaik marják kezeink fényét.

Véres a verejték, de elfedjük nevetve.
Púderbe mártva arcunk még nedves.
Ám takar, s ha nem látjuk édes a jelenet.
Csak csendben sír értünk az ezüstös hold.

Ez hát a jelened? Maga az élet.
Élvezed javaid árát megszenvedni?
Kell ez hát neked? Zengi a harsona.
Demagóg válaszok lengenek nyakadban.

Eltorzult áldozat fekszik az oltáron.
Érettünk ontotta mézédes vérét.
Felfogják Grálokba, s eladják haszonnal.
Szép fehér szűzleány, reklámarc, megoldva.

Lopjatok, csaljatok, szavakba haljatok.
Elfutnék, rohannék álmaim felé.
De láncon tart szentetek fénye az égben.
S sebekkel lelkemen kúszok a sárban.
Reménybe fonva ujjaim perceit.

Ez neked szép világ, s szép remény gazdagon?
Láncra ver, s meggyötör gyermeki léte.
Elkísér, megkísért, vágyakba folyt.
S ártatlan szemekkel szidja a változást.

Mely a küszöbön lebzsel, tettekre vár.
Elhajtom legyengült elméket hát.
Jöjj felénk édes, szikrázó báj.
Új világ hangjai játszatok selymesen.