Horváth Cintia: Nemo

„Csak álltam vele szemben és zokogtam...”
Aznap esett az eső és zord hideg tombolt. Az ablakon nézelődtem és figyeltem ahogy az égbeli cseppek összemossák a Világ kontúrjait. Néha-néha egy hűvös fuvallat hatására megrázkódtam, de csendben figyeltem tovább. Rá vártam, hogy végre belépjen az ajtón és mosolyt csaljon a keserű arcomra. A szobában a kopott, régi bútorok megváltásért könyörögve nyikorogtak, ha a szél feltámadt. A kandallóban lassan kialudt a tűz és sötét lett. A helyiség mogorva lett és kegyetlenné vált. Az ajtóval szembe fordultam majd felálltam a székről. Lassan lépkedni kezdtem a nyikorgó padlón. Lépéseimre keserves sírással válaszolt az öreg fa darabka. Csak vártam és vártam. Minden egyes kis zörrenésre tekintetem az ajtóra szegeztem. Aztán újra fejemet lehajtva várakoztam tovább. Testemen a hideg uralmat követelt. Reszkettem a hűvös levegő kegyetlen játéka egyetlen szereplőjeként. A kandallóban nyugvó parazsat néztem szótlanul könyörögve egy kis melegért. Aztán az ajtó résnyire kinyílt. Szememben felcsillant egy reménysugár. Ajkaim keserédes mosolyt rejtegettek. A lábam mintha a földhöz lett volna láncolva. Nem bírtam mozdulni. Lelkem mélyén éreztem valami baj van. Belépett az ajtón és láttam csupa vér. Alig áll a lábán és lelke is már más utakon jár. Szemeimet égette a könny. Csak álltam vele szemben és zokogtam. Oly súlyosnak éreztem a végtagjaimat, hogy reszketni is alig bírtam. Rám mosolygott s suttogta: nincs semmi baj. Majd a földre zuhant. Észbe kaptam és szaladni kezdtem az ajtó felé nem törődve a padló keserves sírásával. Letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. Hideg volt és élettelen. Szemeit lehunyva tartotta. Riadtan figyeltem: - Vajon él-e még? Arcáról letöröltem a vért és kíváncsian tettem rá a mellkasára a kezemet, hogy megtudjam ver-e még a szíve? Halk volt és megnyugvásra vágyakozó. Az én szívem összeszorult és könnyeim a testére hullottak. Kinyitotta szemeit. Újra belenézhettem abba a jég kék szempárba ami oly fájdalmasan tekintett a Világra. A múltját tükrözte. A múlt örökre egy fájó seb marad, de az idő és a szeretet enyhíti a mérhetetlen fájdalmat suttogtam. Nagyon vérzett. Már az én ruhámat is átitatta az a forró vörös folyadék ami az ő vére volt. Tehetetlen voltam és ez úgy bántott. Nem tudtam felfogni, hogy a kezeim között meg fog halni és én semmit se tehetek érte! Miért hagytam, hogy elmenjen oda ahol tudtam, hogy úgy is bántani fogják...? DE ő erősködött, hogy semmi baj nem lesz belőle és most itt tartunk. Mindene fáj és nemsokára elvérzik és én csak keservesen sírok felette könyörögve az életéért. „Szeretlek...”-mondtam halkan talán még hallotta és ekkor megszólalt rekedtes hangon: -Köszönöm, hogy vagy nekem...1000 szűz szentelje e tetted s írják fel majd fejfámra, hogy szerettelek...Te voltál az egyetlen egy!S a kék szemek fájdalmasan lecsukódtak. A szíve is elaludt nem bírta tovább a rá nehezedő terhet. Meghalt. A kezeim között halt meg és én csak sírtam. Majd elbúcsúztam tőle:- Jó éjt kedvesem!