Kovács Klaudia: a Nap és a Hold

Szerelmünk, mint Napé s Holdé,
Soha nem leszünk tán egymásé.
Együtt vannak, de mégis oly távol,
Együtt vannak a látóhatáron.
Ők tudják, szerelmük nem telesül be,
De az érzés bennük megmarad örökre.
S ha hull az eső, sírnak a felhők,
A Nap érzi: „ Így telnek örök idők”.
Ha éjszaka ködöt szitálnak a csillagok,
A Hold érzi: „ Magányos vagyok”.
Csak pár percre néznek egymásra csendben,
Tudják ez az érzés lehetetlen.
S ha elmész mellettem, csak nézel rám meredten,
És én érzem, téged én nagyon szeretlek.
Én nem vagyok Hold, s te nem vagy a Nap!
De téged még sem talállak!
Egy helyen vagyunk, de mégis oly távol,
Elhaladsz mellettem a látóhatáron.
S szemedben látom a tüzet mi éltet,
éjszakán át a Holdam csak remélhet.
Hogy majd egyszer édes Napja övé lehet,
S együtt uralhatják majd a felleget.