... Néha kidugom kócos fejemet az életbe, de egy göndör hajfürt mindíg kint akad kíváncsiságában, amikor visszabújok a békés méhbe, a nagy őszi csendbe. Aztán újra és újra megteszem, de odakint nem alkotok semmit, csak elköltök minden pillanatot szerelemre, vagy éppen valami élvezetesre. Akkor a pillanatnak élek, csak röviden, hogy aztán a magányból újabb írást közölhessek az átlógó haj hullámhosszán a Nagyvilág zajával, elveszni. Persze itt bent nem történik sokminden. Lebegek, szabadnak érzem magam, elmélkedem, de ugyanakkor szűk és magányos nekem ez az anya. Ahányszor előbújok, a bent született gondolatok, amik értékesnek tűntek és a tekintetem ami értelmet hordozott, minden alkalommal egyre halványabbnak tűnik és értéktelenebbnek. És hangosan sikít, aki zajt szül. Igaz, nem vagyok ez miatt szomorú...
A reggeli napsütés a kávézó teraszán végigkísér pár folyékony fekete soron, amiket mire kimondanék füstté válnak számban. Leírnám őket, de tollamból sajnálja az Úr a tintát. Hamuként hullik a tálba minden betű, mielőtt ujjaim megízesítenék vele a papírt. Egy szaxofon dallamára eszmélek a rádióból, s a napszemüveg már rég az acromon terpeszkedik, mint ahogyan a levegő lágy áramlata arcom előtt szétveti meleg lábait. Igen! Most hátradőlhetek a székemben, és száguldhatok az utca embere mellett. Vissza a résbe, hogy miután fizettem visszavárjanak. Ha kell az életnek, ha nem, annyiszor születek bele újra, egyre csak értéktelenebbül, míg el nem élvez. És abban a legérzékenyebb és legintimebb pillanatban, amikor már elengedte szorításából derekamat és csak nyugodt ölelkezésre vágyik, otthagyom az ágyon...
Amíg világra nem jöttem, addig csak előjáték volt műsoron. Utána az aktus, amiben még mindíg küzdök, hogy boldoggá tegyem. És az utójátékot majd lehet, hogy csak a sírból nézem, hiába próbálok ki minden pózt, hogy a szeretetben minél mélyebben menjek el. Ez már nem csak rajtam múlik.
Utószó:
Lustán, fáradtan, magányosan és kiégve üdvözöllek a szabadságból!
A reggeli napsütés a kávézó teraszán végigkísér pár folyékony fekete soron, amiket mire kimondanék füstté válnak számban. Leírnám őket, de tollamból sajnálja az Úr a tintát. Hamuként hullik a tálba minden betű, mielőtt ujjaim megízesítenék vele a papírt. Egy szaxofon dallamára eszmélek a rádióból, s a napszemüveg már rég az acromon terpeszkedik, mint ahogyan a levegő lágy áramlata arcom előtt szétveti meleg lábait. Igen! Most hátradőlhetek a székemben, és száguldhatok az utca embere mellett. Vissza a résbe, hogy miután fizettem visszavárjanak. Ha kell az életnek, ha nem, annyiszor születek bele újra, egyre csak értéktelenebbül, míg el nem élvez. És abban a legérzékenyebb és legintimebb pillanatban, amikor már elengedte szorításából derekamat és csak nyugodt ölelkezésre vágyik, otthagyom az ágyon...
Amíg világra nem jöttem, addig csak előjáték volt műsoron. Utána az aktus, amiben még mindíg küzdök, hogy boldoggá tegyem. És az utójátékot majd lehet, hogy csak a sírból nézem, hiába próbálok ki minden pózt, hogy a szeretetben minél mélyebben menjek el. Ez már nem csak rajtam múlik.
Utószó:
Lustán, fáradtan, magányosan és kiégve üdvözöllek a szabadságból!
0 Megjegyzések